„Takarodj innen!” – Hogyan szabadultam meg az anyósomtól, és kezdtem új életet (Júlia története Szegedről)

– Nem így kell főzni a pörköltet, Júlia! – csattant fel Margit néni, miközben a fakanalat szinte kitépte a kezemből. A gőzölgő fazék fölött álltam, remegő kézzel, és próbáltam nem sírni. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, és úgy tett, mintha nem hallaná a konyhából kiszűrődő feszültséget.

Az esküvőnk másnapján Margit néni már be is költözött hozzánk „segíteni”, ahogy ő mondta. Azóta minden napom egy harc volt: a saját otthonomban idegennek éreztem magam. A reggeli kávémat is csak akkor ihattam meg nyugodtan, ha ő már elment a piacra. Mindenbe beleszólt: hogyan rendezzem be a lakást, mit vegyek fel munkába, sőt, még azt is megmondta, mikor legyen gyerekünk.

– Gábor, kérlek, beszélj anyáddal! – könyörögtem esténként, amikor végre kettesben maradtunk. De Gábor csak vállat vont: – Tudod, milyen. Majd megszokod.

De én nem akartam megszokni. Egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem önmagam. A barátnőim már alig hívtak, mert Margit néni szerint „a család az első”, és minden szabadidőmet neki kellett szentelnem. Az anyám is csak halkan jegyezte meg egyszer: – Kislányom, nem így képzeltem el az életed.

A fordulópont egy vasárnapi ebédnél jött el. Margit néni ismét kritizálta a főztömet, majd odavetette: – Nem csoda, hogy Gábor ilyen sovány maradt melletted! Akkor valami eltört bennem.

– Elég volt! – kiáltottam fel. – Ez az én házam is! Nem akarom tovább ezt csinálni!

A család döbbenten nézett rám. Gábor szeme elkerekedett, Margit néni pedig sértődötten felállt az asztaltól.

– Hogy beszélsz velem? Én csak segíteni akarok! – mondta remegő hangon.

– Nem kérek a segítségedből! – válaszoltam. – Szeretném, ha elköltöznél.

A következő napokban fagyos csend honolt a lakásban. Margit néni összepakolta a holmiját, de minden mozdulatával azt sugallta: áruló vagyok. Gábor sem szólt hozzám napokig.

Amikor Margit néni végül elment, hirtelen üres lett a lakás. De ez az üresség felszabadító volt. Először féltem: mi lesz most? Gáborral is sokat veszekedtünk. Ő nehezen viselte, hogy választania kell köztem és az anyja között.

– Júlia, miért nem tudsz alkalmazkodni? – kérdezte egy este.

– Mert nem akarok egy báb lenni! – vágtam rá sírva. – Szeretném, ha végre mi dönthetnénk a saját életünkről.

Hónapokba telt, mire újra megtaláltuk egymást Gáborral. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, elválunk. De végül ő is belátta: az anyja árnyékában sosem leszünk boldogok.

Most már kettesben élünk. Néha még mindig hallom Margit néni hangját a fejemben: „Nem így kell csinálni!” De már tudom kezelni. Megtanultam kiállni magamért.

Sokan azt mondják, hálátlan vagyok. De én úgy érzem, most először vagyok igazán önmagam.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni valaki más uralmát a saját életünk felett?