Tánc a romok között: Egy árulás, egy baleset és az újjászületés története

– Miért pont velem történik ez? – suttogtam magam elé, miközben a plafont bámultam a kórházi ágyon. A fehér neonfény kegyetlenül világította meg a szobát, ahol már harmadik hete feküdtem. Az orvosok szerint örökre tolószékbe kerültem. A lábaim, amelyekkel egykor a színpadon forogtam, most mozdulatlanul hevertek a takaró alatt. Minden éjjel ugyanaz a rémálom: a csattanás, a sikoly, a vér szaga. És minden reggel ugyanaz az üresség.

A legrosszabb mégsem ez volt. Hanem az, hogy amikor leginkább szükségem lett volna rá, Gábor – a férjem, akivel tizenkét éve együtt voltunk – egyszerűen eltűnt. Az első héten még jött, hozott virágot, de mindig sietett. Aztán egy nap csak egy üzenetet kaptam: „Sajnálom, Ivett. Nem tudom ezt végigcsinálni.” Ennyi. Egy életnyi közös álom, egy házasság, egy család – mindez egyetlen mondatban véget ért.

Az anyám sírva fakadt, amikor megtudta. – Hogy lehet ilyen gyáva? – kérdezte újra és újra. – Hát nem szerettelek eléggé? – De én csak bámultam magam elé, és nem tudtam sírni. Mintha minden könnyem elfogyott volna.

A nővérem, Zsuzsa, próbált erős lenni helyettem is. – Ivett, nem hagyhatod el magad! Harcolnod kell! – mondta szinte naponta. De nem értette, hogy én már nem vagyok ugyanaz az ember. A tánc volt az életem. Most pedig csak egy test vagyok néhány működő végtaggal.

A barátaim is egyre ritkábban jelentkeztek. Eleinte jöttek látogatni, de ahogy telt az idő, egyre kevesebben maradtak. A tánciskolából is csak Erika keresett néha telefonon. – Hiányzol nekünk – mondta egyszer halkan. – A lányok is kérdeznek rólad. – De én nem akartam beszélni velük. Nem akartam látni a sajnálkozó tekinteteket.

Egyik este anyám leült mellém az ágy szélére. – Ivett, tudom, hogy most mindent elveszettnek érzel. De mi itt vagyunk neked. És hidd el, egyszer még boldog leszel! – Én csak vállat vontam.

Aztán jött az a nap, amikor Zsuzsa bejelentette: – Elhoztam neked valakit. – Az ajtóban egy fiatal nő állt, kerekesszékben. – Ő Eszter. Ő is balesetet szenvedett pár éve.

Eszter rám mosolygott. – Tudom, mit érzel – mondta csendesen. – Én is elvesztettem mindent… vagyis azt hittem. De aztán rájöttem: nem a lábaim miatt vagyok értékes.

Órákig beszélgettünk. Elmesélte, hogyan tanult meg újra örülni az életnek: festeni kezdett, önkénteskedett egy alapítványnál. – Nem lesz könnyű – mondta végül –, de ha akarod, segítek neked is.

Aznap este először sírtam igazán. Nem csak Gábor miatt vagy a tánc miatt… hanem mert először éreztem: talán tényleg lehet másképp is élni.

Elkezdtem járni Eszterrel az alapítványba. Eleinte csak néztem a többieket: voltak köztük fiatalok és idősek, nők és férfiak, mindannyian valamilyen sérüléssel éltek. Mégis nevettek, beszélgettek, terveket szőttek.

Egyik nap Eszter odahúzott egy plakáthoz: „Tolószékes táncverseny”. Először kinevettem: – Én? Táncolni? Így? – De Eszter csak mosolygott: – Miért ne? A tánc nem csak a lábakról szól.

Hetekig gyakoroltunk együtt. Először ügyetlenül mozogtam a székkel, dühös voltam magamra. De Eszter türelmes volt: – Ne add fel! Nézd meg magad! Még mindig ott van benned az a szenvedély!

A verseny napján remegő kézzel húztam fel a fellépő ruhámat. Anyám sírt a nézőtéren, Zsuzsa integetett. Amikor megszólalt a zene, becsuktam a szemem… és újra táncoltam. Nem úgy, mint régen – de mégis táncoltam.

A tapsvihar után Eszter átölelt: – Látod? Megcsináltad!

Azóta sok minden megváltozott. Gábor egyszer felhívott: bocsánatot kért. Már nem haragszom rá; tudom, hogy ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Anyámmal is közelebb kerültünk egymáshoz: már nem csak sajnál engem, hanem büszke rám.

A tánc most már mást jelent számomra: nem menekülés vagy álom, hanem bizonyíték arra, hogy minden veszteség után lehet újjászületni.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon ha újra kezdhetném, másképp döntenék? Vagy éppen ezek a sebek tettek azzá, aki ma vagyok? Ti mit gondoltok: lehet-e igazán megbocsátani annak, aki elhagyott minket a legnehezebb pillanatban?