Tavasz a Balaton partján: Amikor az anyós bekopogtatott a békénk ajtaján

– Már megint nem úgy csinálod, ahogy kellene, Zsófi! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhában álltunk, és én épp a lecsót kavargattam. A kanál remegett a kezemben, ahogy próbáltam lenyelni a dühöt. A Balaton-parti házunkban minden reggel úgy kezdődött, mintha egy újabb csatát kellene megvívnom – nem csak Ilonával, hanem önmagammal is.

A férjem, Gábor, csendben ült az asztalnál, újságot olvasott, mintha nem hallaná az egész jelenetet. A kislányunk, Lili, a sarokban rajzolt, de néha rám pillantott, mintha azt kérdezné: „Anya, minden rendben lesz?” Nem tudtam neki hazudni. Nem volt minden rendben.

Amikor Gáborral eldöntöttük, hogy elhagyjuk Budapestet és a Balatonhoz költözünk, azt hittük, végre megtaláljuk a békét. Egy kis ház, kerttel, madárcsicsergéssel, távol a város zajától. Az első hetek valóban olyanok voltak, mint egy álom: reggeli kávé a teraszon, Lili kacagása a fűben, Gábor ölelése esténként. De aztán egy nap Ilona néni megjelent két bőrönddel és azzal az arckifejezéssel, amitől mindig összeszorult a gyomrom.

– Nem maradhatok tovább egyedül Pesten – mondta. – Itt legalább segíthetek nektek.

Segítség? Az első napokban még próbáltam elhinni. De hamarosan mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan nevelem Lilit, hogyan beszélek Gáborral. Minden mozdulatomat figyelte, mintha vizsgán lennék.

Egyik este Gáborral próbáltam beszélni erről.

– Szeretném, ha kicsit több terünk lenne – kezdtem óvatosan.
– Anyám csak jót akar – vágott közbe Gábor. – Tudod, hogy nehéz neki egyedül.
– De nekem is nehéz! – szaladt ki belőlem. – Úgy érzem magam, mint egy vendég a saját házamban.

Gábor csak sóhajtott. Nem értette. Vagy nem akarta érteni.

Ilona néni minden nap újabb frontot nyitott. Egyik reggel például Lili ruháját kritizálta:
– Ez túl vékony neki! Megfázik ebben!
– Anyu, én választottam – szólt közbe Gábor halkan.
– Te férfi vagy, nem értesz hozzá! – legyintett Ilona néni.

Lili rám nézett könnyes szemmel. Éreztem, hogy elveszítem őt is.

A legrosszabb akkor történt, amikor egy vasárnap délután Ilona néni hangosan kijelentette:
– Zsófi, te sosem leszel igazi családtag! Mindig kívülálló maradsz!

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Gábor némán ült mellettem. Lili az ölembe bújt.

Aznap este órákig sírtam a fürdőszobában. A tükörbe néztem: ki vagyok én? Egy feleség? Egy anya? Vagy csak valaki, aki sosem lesz elég jó?

Másnap reggel elhatároztam: beszélnem kell Ilona nénivel. Amikor kettesben maradtunk a konyhában, remegő hangon szólaltam meg:
– Ilona néni, szeretném, ha tiszteletben tartaná a döntéseimet. Ez az én családom is.
– A fiam családja! – vágott vissza azonnal.
– Az én lányom is itt él! Az én otthonom is ez! – emeltem fel a hangom.

Hosszú csend következett. Ilona néni csak nézett rám, mintha először látna igazán.

Aznap este Gábor odajött hozzám.
– Anyám azt mondta, hogy talán jobb lenne visszaköltöznie Pestre. Sajnálja…

Nem tudtam örülni. Csak ürességet éreztem. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Ilona néni másnap elment. A ház csendesebb lett – de bennem még mindig ott zúgott a vihar.

Most itt ülök a teraszon, nézem a Balatont és azon gondolkodom: vajon lehet-e egyszerre jó anya, jó feleség és jó meny? Hol húzzuk meg a határainkat anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat vagy egymást?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol kezdődik az önvédelem és hol végződik az önzés?