Tavaszi költözés a Balatonhoz – Anyósom árnyékában

– Már megint nem úgy csinálod, ahogy kellene, Zsófi! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhában álltunk egymással szemben. A Balaton-parti házunk ablakán át beszűrődött a tavaszi napfény, de a levegő mégis fojtogató volt. A kezem remegett, ahogy a paprikát szeleteltem, és próbáltam nem visszaszólni.

Amikor Gáborral eldöntöttük, hogy elhagyjuk Budapestet és a Balatonhoz költözünk, azt hittem, végre nyugalomra lelünk. Azt hittem, a hullámok morajlása majd elnyomja a múlt zaját, és új fejezetet nyithatunk. De Ilona néni már az első hétvégén bejelentette: „Nem hagyhatom, hogy egyedül maradjatok itt. Ki tudja, mire visz rá benneteket az unalom?”

Azóta minden nap úgy érzem magam, mintha vizsgáznom kellene. Ilona néni sosem felejti el megemlíteni, hogy „náluk otthon” a rántott hús mindig vékonyabb volt, vagy hogy „az ő családjukban” mindenki diplomás. Én pedig csak állok ott, és próbálok nem gondolni arra, hogy az én apám sosem járt egyetemre, anyám pedig takarítónőként dolgozott egész életében.

Gábor próbál közvetíteni. „Anya, hagyd már Zsófit! Jól csinálja!” – mondja néha, de a hangjában ott bujkál a bizonytalanság. Tudom, hogy szereti az anyját, és nem akarja megbántani. De én? Én minden este sírva alszom el.

Egyik este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, Ilona néni leült mellém a nappaliban. „Zsófi, tudod te egyáltalán, mit jelent egy családot összetartani? Az én fiam mindig rendes lányt érdemelt volna.” A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Próbáltam visszatartani a könnyeimet.

– Nézd, Ilona néni – szólaltam meg végül remegő hangon –, én mindent megteszek Gáborért. Szeretem őt.

– Szeretni nem elég! – vágott vissza. – Egy asszonynak tartása kell legyen. Nem csak úgy ideköltözni a semmibe! Mit gondolsz, meddig bírjátok itt?

Aznap este Gábor is látta rajtam a feszültséget. „Mi történt?” – kérdezte halkan.

– Semmi – hazudtam. Mert nem akartam választani köztem és az anyja között.

A napok teltek, és Ilona néni egyre inkább átvette az irányítást a házban. Reggelente ő főzte a kávét Gábornak, délben ő döntötte el, mi legyen az ebéd. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját otthonomban.

Egy vasárnap reggel azonban betelt a pohár. A teraszon ültem egyedül, amikor meghallottam Ilona nénit telefonálni a nővérével:

– Nem is tudom, mit gondolt ez a lány… Honnan jött ő egyáltalán? Gábor jobbat érdemelne.

A szívem összeszorult. Felálltam, bementem hozzájuk.

– Ilona néni! – szóltam rá határozottabban, mint valaha. – Nem akarom tovább ezt játszani. Én is ember vagyok, érzéseim vannak! Ha nem tud elfogadni engem Gábor oldalán, akkor legalább tiszteljen annyira, hogy nem beszél ki a hátam mögött!

Csend lett. Gábor döbbenten nézett rám. Ilona néni először csak nézett rám nagy szemekkel, majd felállt és kiment a kertbe.

Aznap este Gábor leült mellém.

– Sajnálom, Zsófi. Nem tudtam, hogy ennyire bánt téged…

– Nem akarom elveszíteni sem téged, sem az önbecsülésemet – mondtam halkan.

Másnap reggel Ilona néni összepakolt. „Talán jobb lesz így mindenkinek” – mondta hűvösen.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot is. Vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy széthullik ez a család? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Most itt ülök a Balaton partján, nézem a hullámokat és azon gondolkodom: Vajon lehet egyszerre jó feleségnek és önmagamnak is maradni? Ti mit tennétek az én helyemben?