„Te vagy az oka, hogy elhidegültünk” – Egy magyar anya története a hűtlenségről, önfeláldozásról és újrakezdésről

– Hogy lehettél ilyen vak, Zsuzsa? – hallottam Gábor hangját a hátam mögött, miközben a nappali sarkában álltam, kezemben a gyerekek rajzaival. A hangja nem volt dühös, inkább fáradt, mintha már régóta cipelte volna ezt a terhet. – Én… én csak próbáltam mindent jól csinálni – suttogtam. A szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem, mintha egy idegen beszélne hozzám.

Aznap este minden megváltozott. A gyerekek már aludtak, a lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott. Gábor leült velem szemben az asztalhoz. Nem nézett rám, csak az asztallapot bámulta. – Van valaki más – mondta végül. Egy pillanatra megállt az idő. A szavak lassan csordogáltak be a tudatomba, mint amikor egy csapból csepeg a víz. – De miért? – kérdeztem remegő hangon. – Mi történt velünk?

Gábor vállat vont. – Te mindig csak a gyerekekkel foglalkoztál. Én már nem is számítottam. Mintha megszűntem volna létezni neked.

A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Hát ezért? Azért, mert mindent megtettem a gyerekeinkért? Azért, mert hajnalban keltem, hogy reggelit készítsek, hogy elvigyem őket oviba, iskolába? Hogy este mesét olvassak nekik, miközben ő még dolgozott vagy éppen a telefonját nyomkodta?

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni, mikor veszítettem el önmagam. Talán amikor megszületett Dorka, az első lányunk. Akkor minden megváltozott. A testem, az időbeosztásom, a prioritásaim. Gábor eleinte segített, de aztán egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet volt otthon. Én pedig egyedül maradtam két kicsi gyerekkel és egy férjjel, aki már csak árnyéka volt önmagának.

Az anyaság mindent felemésztett bennem. Elfelejtettem nőnek lenni, elfelejtettem Zsuzsának lenni. Csak anya voltam: se feleség, se barát, se szerető. A barátnőim is eltűntek lassan mellőlem; ők karriert építettek vagy utaztak, én pedig pelenkákat cseréltem és főztem.

Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Beszéljünk este.” De este sem jött haza időben. Egyedül vacsoráztam a gyerekekkel; Dorka kérdezte is: – Anya, apa miért nem jön haza mostanában?

Nem tudtam mit mondani. Csak annyit feleltem: – Apa sokat dolgozik mostanában.

A következő hetekben Gábor egyre távolabb került tőlünk. A telefonját mindig magánál tartotta, és ha csörgött, kiment vele a szobából. Egy este véletlenül megláttam egy üzenetet: „Hiányzol.” Egy női név: Eszter.

A világom végleg összedőlt. Nem volt többé közös reggeli kávézás, nem voltak hétvégi kirándulások a Normafánál vagy közös fagyizás a Margitszigeten. Minden megszokott dolog idegenné vált.

Egyik este anyukám hívott fel: – Zsuzsa, mi van veletek? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában.

– Semmi baj – hazudtam neki. De ő átlátott rajtam.

– Tudod, én is voltam ilyen helyzetben apáddal… – kezdte halkan. – De soha nem szabad feladni magad teljesen másokért.

A szavai napokig visszhangoztak bennem. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat adtam magamból? Vagy Gábor egyszerűen csak gyáva volt szembenézni azzal, hogy ő is hibázott?

Egy hét múlva Gábor bejelentette: elköltözik egy időre Eszterhez. A gyerekek sírtak, én pedig próbáltam erős maradni előttük. De amikor bezárult mögötte az ajtó, összerogytam a konyhakövön.

A következő hónapokban minden nap harc volt: harc önmagammal, harc a magánnyal és harc azzal az érzéssel, hogy talán tényleg mindent elrontottam. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam; főnököm, Judit többször behívott beszélgetni.

– Zsuzsa, ha kell szabadságot venned vagy segítségre van szükséged… szólj! – mondta együttérzően.

De én nem akartam segítséget kérni senkitől. Úgy éreztem, ha most elesek, soha nem állok fel újra.

Egyik este Dorka odabújt hozzám lefekvés előtt.

– Anya, te sírsz? – kérdezte halkan.

– Nem kicsim… csak egy kicsit fáradt vagyok – próbáltam mosolyogni.

– Szeretlek! – súgta a fülembe.

Ez volt az első pillanat hosszú idő után, amikor úgy éreztem: talán mégis van értelme továbbmenni.

Lassan elkezdtem újraépíteni magamat. Elmentem futni reggelente a közeli parkba; először csak pár percig bírtam, de minden nap egy kicsit tovább mentem. Felhívtam régi barátnőmet, Katát is; együtt mentünk el moziba és beszélgettünk órákon át arról, milyen nehéz nőnek lenni ebben az országban anyaként és feleségként egyszerre.

Gábor néha meglátogatta a gyerekeket. Mindig hozott valami ajándékot; próbált jó apának tűnni. De én már nem tudtam ugyanúgy nézni rá.

Egy év telt el azóta az este óta. Még mindig fáj néha visszagondolni arra az éjszakára és arra a mondatra: „Te mindig csak a gyerekekkel foglalkoztál.” De ma már tudom: nem én vagyok a hibás azért, mert szerettem és gondoskodtam róluk.

Most újra tanulom szeretni önmagamat is – nemcsak anyaként vagy feleségként, hanem egyszerűen Zsuzsaként.

Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy teljesen elveszíti önmagát másokért? És vajon mikor tanuljuk meg végre azt mondani: elég volt?