„Tego nem mutatom meg anyának” – Egy anya titkos felfedezése

– Ezt nem hiszem el… – suttogtam magam elé, miközben a régi, nyikorgó széken ültem a nappaliban. A laptop halkan zümmögött az asztalon, a képernyőn pedig ott virított egy mappa: „Tego nem mutatom meg anyának”.

A szívem hevesen vert. Réka, a lányom, már két éve egyetemista Szegeden, ritkán jár haza. Ez a gép az övé volt, még gimnazista korából. Már rég ki akartam dobni, de valamiért ma úgy éreztem, muszáj még egyszer belenéznem. Talán nosztalgiából, talán mert hiányzott ő… vagy csak mert anyaként sosem tudok teljesen nyugodni.

– Mit csinálsz, anya? – kérdezte hirtelen a férjem, Gábor, aki épp a konyhából jött be.

– Csak megnézem, van-e még valami használható ezen a régi gépen – válaszoltam gyorsan, de már éreztem, hogy valami nincs rendben. A kíváncsiságom erősebb volt minden józan megfontolásnál. Rákattintottam a mappára.

Az első kép egy bulin készült: Réka nevet, körülötte ismeretlen fiatalok, sörösüvegek az asztalon. A következő videón ő beszél a kamerába: „Ha ezt nézed, anya, akkor tényleg nagyon kíváncsi voltál…” – mondta nevetve. Megállt bennem az ütő. Ez nekem szólt. Tudta, hogy egyszer majd megtalálom.

A videóban Réka arról beszélt, mennyire nyomasztja az elvárásaim súlya. Hogy mindig jó kislány akart lenni, de közben úgy érzi, sosem lehet elég jó. Hogy néha úgy érzi, megfullad ebben a szeretetben és aggódásban.

– Anya, tudom, hogy szeretsz. De néha azt kívánom, bárcsak ne akarnád mindig tudni, mit csinálok. Bárcsak elhinnéd, hogy képes vagyok magamra vigyázni…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem is tudtam, hogy ennyire fájhat az igazság.

A következő fájl egy naplóbejegyzés volt. Réka leírta benne, mennyire fél attól, hogy csalódást okoz nekem. Hogy amikor elmondta, nem akar orvos lenni – ahogy én szerettem volna –, hanem inkább pszichológiát tanulna, akkor napokig sírtam titokban. Ő pedig mindent látott.

„Anya mindig azt mondja: csak jót akarok neked. De mi van, ha én mást akarok magamnak?” – írta.

Aztán egy hangfelvétel következett. Réka sírt rajta.

– Nem akarom elveszíteni anyát… de nem akarok többé hazudni sem neki…

A szoba hirtelen túl kicsinek tűnt. Gábor bejött, látta rajtam a könnyeket.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Semmi… csak… rájöttem, mennyire nem ismertem igazán a lányunkat – mondtam halkan.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton Réka hangja visszhangzott a fejemben: „Bárcsak elhinnéd, hogy képes vagyok magamra vigyázni…”

Másnap felhívtam őt.

– Szia, kicsim! Hogy vagy? – próbáltam természetes hangot megütni.

– Jól vagyok, anya… minden rendben? – kérdezte óvatosan.

– Csak… hiányzol. És szeretném tudni… tényleg boldog vagy ott Szegeden?

Csend lett a vonalban.

– Igen… azt hiszem… De néha félek elmondani neked dolgokat. Félek, hogy csalódást okozok.

– Ne félj tőlem! – tört ki belőlem. – Én csak azt akarom, hogy boldog légy…

– Akkor engedd meg, hogy néha hibázzak is – mondta halkan.

Ez a mondat jobban fájt minden másnál. Rájöttem: egész életemben óvni akartam őt mindentől – de közben talán pont azt vettem el tőle, ami a legfontosabb: a szabadságot és a bizalmat.

Aznap este hosszú levelet írtam Rékának. Leírtam benne mindent: a félelmeimet, az aggodalmaimat, és azt is, mennyire büszke vagyok rá – még akkor is, ha más utat választott, mint amit én elképzeltem neki.

Hetekkel később Réka hazajött egy hétvégére. Más volt köztünk a levegő: könnyebb lett minden szó és minden ölelés. Már nem akartam mindent tudni róla – csak azt akartam éreztetni vele: bármilyen döntést hoz is az életében, én mindig mellette állok.

Most itt ülök újra a régi laptop előtt. A mappát már töröltem – de amit benne találtam, örökre velem marad.

Vajon hány szülő követi el ugyanazokat a hibákat? Meddig mehetünk el az aggódásban anélkül, hogy elveszítenénk egymást? Várom a gondolataitokat…