Teher alatt nő a pálma: Eszter útja a családi elvárások és önmaga keresése között

– Eszter, ezt most komolyan gondolod? – anyám hangja remegett a telefonban, mintha egyszerre akarna kiabálni és sírni. – Egyedül akarod felnevelni azt a gyereket? Hát nem látod, hogy ezzel tönkreteszed az életed?

Ott álltam a konyhában, a hideg csempe alattam, kezemben egy bögre kihűlt kávéval. A szívem úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Huszonhárom éves voltam, friss diplomás, de munkám még nem volt. A párom, Gábor, már hetek óta nem jelentkezett. Amikor megtudta, hogy terhes vagyok, csak annyit mondott: „Ez nem az én életem része.” Azóta nem láttam.

A családom mindig is szigorú volt. Apám szerint egy nőnek előbb karriert kell építenie, anyám szerint pedig férjhez menni, mielőtt gyereket vállal. Most mindkettőjük szemében kudarc voltam. A testvérem, Zsuzsi, aki már két éve boldog házasságban él és most várja a második babáját, csak annyit mondott: „Eszter, te mindig is különc voltál.”

Aznap este órákig ültem az ágy szélén. A sötétben csak a város tompa zaja hallatszott be az ablakon. Vajon tényleg elrontottam mindent? Vajon képes leszek egyedül felnevelni egy gyereket? Az anyám szavai visszhangoztak bennem: „Tönkreteszed az életed.”

A következő hetekben minden nap harc volt. Állásinterjúkra jártam, de mindenhol csak részmunkaidős vagy minimálbéres lehetőségeket ajánlottak. Az albérletem bérleti díja lassan felemésztette a megtakarításaimat. Egyik este a postaládában találtam egy levelet: felszólítás a közüzemi számlák miatt. A könnyeim potyogtak, miközben számoltam a pénzemet: elég lesz-e tejre és kenyérre?

Egyik délután Zsuzsi átjött hozzám. Leült mellém a kanapéra, és halkan megszólalt:
– Tudom, hogy nehéz. De anya csak aggódik érted. Szeretné, ha boldog lennél.
– Boldog? – nevettem fel keserűen. – Szerinted ez boldogság? Egyedül vagyok, nincs pénzem, és mindenki azt mondja, hibát követtem el.
– Nem hibáztál – mondta halkan. – Csak más utat választottál.

Ez a mondat napokig visszhangzott bennem. Talán tényleg csak más utat választottam? De mi van, ha ez az út zsákutca?

A terhességem előrehaladtával egyre nehezebb lett minden. A munkahelyemen – végül sikerült elhelyezkednem egy könyvesboltban – egyre fáradtabb lettem. A főnököm, Kati néni, néha megsimogatta a vállamat:
– Ne aggódj, Eszterkém. Minden rendben lesz. Egy gyerek mindig ajándék.

De amikor este hazamentem az üres lakásba, csak a félelem maradt velem. Mi lesz, ha megbetegszem? Mi lesz, ha nem tudom kifizetni a számlákat? Mi lesz, ha egyszerűen nem vagyok elég jó?

A szülés előtt két héttel anyám váratlanul megjelent nálam. Nem szólt semmit, csak leült az ágy szélére és nézett rám.
– Emlékszel, amikor kicsi voltál és féltél a vihartól? – kérdezte halkan.
Bólintottam.
– Mindig azt mondtam neked: amíg én itt vagyok, semmi bajod nem lehet.
Könnyek csordultak le az arcomon.
– Most is itt vagyok – mondta anyám. – Nem értek egyet azzal, amit csinálsz. De szeretlek.

Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy úgy éreztem: talán mégsem vagyok teljesen egyedül.

A kisfiam, Marci, egy esős októberi hajnalon született meg. Amikor először a karomban tartottam, minden félelmem eltűnt egy pillanatra. Csak ő volt és én.

Az első hónapok nehezek voltak. Kevés pénzből éltünk, sokszor csak tésztát főztem vacsorára. Néha úgy éreztem, feladom. De Marci mosolya mindig visszahozott a mélyből.

A családom lassan elfogadta a helyzetet. Anyám gyakran jött segíteni főzni vagy takarítani. Apám még mindig keveset beszélt velem, de amikor először látta Marcit, láttam a szemében valami megenyhülést.

Egy este Zsuzsi átjött hozzánk vacsorára. Nézte Marcit, ahogy játszik a szőnyegen.
– Tudod – mondta –, mindig azt hittem, te vagy a gyenge köztünk. De most látom: te vagy az erősebb.

Most itt ülök az ablakban Marci mellett, nézem az őszi esőt és azon gondolkodom: vajon tényleg tönkretettem az életem? Vagy csak másképp lettem boldog?

Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni akkor is, ha mindenki ellened van? Vajon tényleg csak egy út létezik a boldogsághoz?