Testvérek vérrel pecsételt árulása: Egy család szétszakadásának története

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed velem! – ordítottam Dórára, miközben a nappalinkban álltunk, a régi, kopott szőnyegen, ahol gyerekkorunkban annyit játszottunk. A hangom visszhangzott a lakásban, amely most már inkább csatatérnek tűnt, mint otthonnak.

Dóra nem nézett rám. Csak állt ott, karba tett kézzel, és a padlót bámulta. Az arca sápadt volt, a szemei vörösek – de nem tudtam eldönteni, hogy a sírástól vagy a haragtól.

– Nincs más választásom, Anna – mondta végül halkan. – Nekem is jár az életem.

Aznap este temettük el anyánkat. A temetőből hazafelé menet még azt hittem, hogy legalább most, ebben a fájdalomban, egymásra találunk. De ahogy beléptem a lakásba, Dóra már ott volt – és minden megváltozott.

A Bartók Béla úti lakás volt az otthonunk harminc éven át. Apánk még a rendszerváltás előtt vette, amikor áthelyezték a minisztériumba. Itt tanultam meg biciklizni a folyosón, itt sütöttük anyával az első palacsintámat, itt sírtam először szerelmi bánat miatt. Amikor apa meghalt, csak mi hárman maradtunk: anya, Dóra és én. Most már csak mi ketten.

– Szeretnék itt maradni – kezdte Dóra aznap este, miközben idegesen forgatta az anyánk gyűrűjét az ujján. – Neked ott van Gábor és a kisfiad, nekem… nekem nincs hová mennem.

Bólintottam. Friss házasként Gáborral egy panelban laktunk Kelenföldön, albérletben. Nem volt szívem nemet mondani neki.

– Maradj csak – mondtam. – Ez is a te otthonod.

Nem tudtam még, hogy ezzel mindent elveszítek.

Az évek teltek. Dóra maradt a lakásban, én néha beugrottam hozzá sütivel vagy hogy együtt nézzük meg a régi fényképeket. De egyre ritkábban hívott vissza. Egyre kevesebbet beszéltünk. Ha kérdeztem, minden rendben van-e, csak annyit mondott:

– Sok a munka. Ne aggódj miattam.

Aztán egy nap csörgött a telefonom. Nagynéném, Ilona hívott:

– Tudod, hogy Dóra árulja a lakást? – kérdezte döbbenten.

Megdermedtem. Ez lehetetlen! Hiszen fele-fele arányban örököltük! Azonnal hívtam Dórát.

– Mit művelsz?!

Csend volt a vonal másik végén.

– Valahogy el kell indulnom az életben – mondta végül ridegen. – Neked ott van mindened. Nekem semmim sincs.

– Ez a mi lakásunk! Nem adhatod el nélkülem!

– Majd meglátjuk – felelte fagyosan és letette.

Másnap már ott volt az ügyvédi levél: Dóra kérte az osztatlan közös tulajdon megszüntetését és a vagyonmegosztást. Úgy éreztem magam, mintha kitépték volna alólam a talajt.

Gábor próbált vigasztalni:

– Talán csak most nehéz neki… Talán idővel megbékél.

De tudtam: ez háború lesz.

Hónapokig tartó huzavona kezdődött. Dóra ügyvédet fogadott – egy bizonyos Tamást, akiről később kiderült: új párja lett. Tamás minden levele tele volt vádakkal: hogy elhanyagoltam anyát az utolsó hónapokban; hogy nem fizettem be időben a közös számlákat; hogy állítólag megígértem Dórának az egész lakást az esküvőm után.

Anyánk mindig azt mondta: „Lányok, csak egymásra számíthattok!” Most viszont úgy éreztem magam, mintha idegennel harcolnék.

A bíróságon szemben ültünk egymással. Dóra hideg volt és távolságtartó. A bíró csak sóhajtott:

– Nem tudnak megegyezni?

Nem tudtunk. Minden beszélgetés veszekedésbe torkollott:

– Te mindig mindent megkaptál! – vágta egyszer fejemhez Dóra a folyosón. – Anya is mindig téged szeretett jobban!

– Ez nem igaz! Mindig segítettem neked! Évekig laktál itt ingyen!

– Csak azért, hogy jó embernek tűnj!

Aznap éjjel nem aludtam egy percet sem. Gábor azt javasolta:

– Próbálj vele beszélni ügyvéd nélkül… Talán sikerül békét kötni.

Másnap hívtam Dórát:

– Találkozzunk. Beszéljük meg testvérek módjára.

Eljött – de Tamással együtt. Még a kabátjukat sem vették le.

– Nincs miről beszélnünk – mondta Dóra ridegen. – Vagy kifizeted a részem négyszáz ezerért, vagy megyünk tovább bíróságra.

– Honnan lenne ennyi pénzem?!

Tamás vállat vont:

– Ez Budapest. Itt ennyi az ára.

Megalázottnak és kisemmizettnek éreztem magam. Végül a bíróság kimondta: árverésre kell bocsátani a lakást.

Az árverés napján egymás mellett álltunk a bíróság folyosóján: két testvér, akik valaha együtt nevettek esténként pizsamában az ágyban. Most idegenek voltunk egymásnak.

Egy ismeretlen vette meg a lakást nevetségesen olcsón. A pénzből alig maradt annyi, hogy kifizessem az albérletünket és vegyek egy használt Suzukit.

Dóra Tamáshoz költözött és annak két gyerekéhez. Hónapokig nem hallottam felőle. Karácsonykor csörgött először:

– Boldog ünnepeket – mondta hűvösen.

– Neked is… – suttogtam könnyek között.

Azon az estén először nem volt közös vacsora Dórával. A kisfiam kérdezte:

– Anya, jön ma este Dóri néni?

Nem tudtam mit felelni neki.

Két év telt el azóta. Néha látom Dórát az utcán – szó nélkül megyünk el egymás mellett. Anyánk biztosan forogna a sírjában, ha látná mi lett belőlünk.

Sokszor kérdezem magamtól: vajon mit rontottam el? Meg lehetett volna menteni ezt a családot? Megéri-e bármi is azt, hogy elveszítsd azt az embert, akit legjobban szerettél?

Ma már csak egy dolgot tudok biztosan: nem mindig elég a vér ahhoz, hogy család legyél valakivel. Néha azok okozzák a legmélyebb sebeket, akiket legjobban szeretsz.

Ti mit tennétek? Lehet még valaha újra testvérnek lenni azok után, ami történt? Várom a gondolataitokat…