Titokban kaptam segítséget az anyósomtól – és minden megváltozott

– Nem mondhatod el senkinek, Anna – suttogta az anyósom, miközben a konyhaasztal fölé hajolt. A konyhában csak a hűtő zúgása törte meg a csendet, és én úgy szorítottam a bögrét, mintha attól függne az életem.

Három éve vagyok házas Balázzsal. Azt hittem, mindent tudok róla, és ő is rólam. Azt hittem, a mi életünkben nincsenek titkok. De most itt ültem az anyósommal, Évával, aki egy borítékot csúsztatott elém. A borítékban pénz volt – több, mint amennyit valaha is láttam egyben.

– Anna, kérlek – folytatta Éva –, tudom, hogy nehéz most nektek. Balázs nem tudja, mennyire aggódom értetek. Ne mondd el neki, hogy segítettem.

A szívem hevesen vert. Az utóbbi hónapokban minden összejött: Balázs elveszítette a munkáját, én pedig csak részmunkaidőben dolgoztam egy könyvesboltban. A számlák egyre csak gyűltek, és már azon gondolkodtunk, el kell-e adni a kis autónkat. Mégis, valami megmagyarázhatatlan szégyen áradt szét bennem, ahogy a pénzre néztem.

– Nem tudom… – suttogtam. – Balázs büszke ember. Ha megtudja…

Éva megszorította a kezem. – Anna, én is voltam fiatal. Tudom, milyen nehéz lehet. Ez csak kölcsön. Ha majd tudjátok, visszaadjátok. De most szükségetek van rá.

Hazafelé menet a borítékot a táskám mélyére rejtettem. Balázs otthon várt rám, fáradtan, de mosolyogva. – Sikerült valamit elintézned? – kérdezte.

– Csak Évánál voltam – feleltem gyorsan. – Beszélgettünk egy kicsit.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon helyes volt elfogadni a pénzt? Vajon Balázs mit szólna hozzá? De amikor másnap megjött a villanyszámla és a gázszámla is egyszerre, nem volt többé kérdés: be kellett fizetni őket.

A következő hetekben minden kicsit könnyebb lett. Nem kellett minden fillért számolni, és Balázs is talált egy új állást egy logisztikai cégnél. Lassan kezdtem elhinni, hogy minden rendbe jön.

De a titok ott motoszkált bennem. Minden alkalommal, amikor Évával találkoztunk, összenéztünk, és mindketten tudtuk: van valami köztünk, amit Balázs nem tudhat meg.

Egy este Balázs váratlanul korán ért haza. Az asztalon hagytam a táskámat, benne egy cetlivel: „Köszönöm még egyszer a segítséget! Anna” – ezt akartam Évának adni másnap.

Balázs megtalálta.

– Mi ez? – kérdezte halkan, de a hangjában ott vibrált valami furcsa feszültség.

Először tagadni akartam. Aztán láttam az arcán a csalódottságot.

– Anyukád segített nekünk – mondtam végül. – Pénzt adott kölcsön… csak hogy átvészeljük ezt az időszakot.

Balázs arca eltorzult. – Miért nem mondtad el? Miért kellett titkolózni?

– Mert féltettem az önérzetedet! Nem akartam, hogy rosszul érezd magad…

– Inkább azt választottad, hogy hazudsz nekem? Hogy az anyám és te összejátszotok mögöttem?

A vita egyre hevesebb lett. Balázs sosem kiabált velem korábban, de most minden kirobbant belőle: a munkanélküliség miatti szégyen, az anyja iránti düh, és az én titkom miatti csalódottság.

Aznap este külön szobában aludtunk.

Másnap reggel Éva hívott. – Anna, minden rendben?

– Balázs megtudta – suttogtam könnyek között.

– Ne hibáztasd magad! – mondta Éva határozottan. – Én kértelek rá, hogy ne mondd el neki.

De én hibáztattam magam. Napokig alig beszéltünk Balázzsal. A házban feszültség vibrált minden mozdulatban. Végül egy vasárnap reggel leült mellém.

– Szeretlek – mondta halkan –, de nem tudom elviselni a titkokat közöttünk. Inkább vállalom a nehézségeket veled együtt, mint hogy úgy érezzem, kívülálló vagyok a saját életemben.

Sírva fakadtam. – Én is szeretlek! Csak segíteni akartam…

Hosszú beszélgetés következett. Megígértük egymásnak: többé nem lesznek titkok közöttünk. Visszaadtuk Évának a pénzt az első adandó alkalommal.

Azóta is gyakran eszembe jut ez az időszak. Vajon helyesen cselekedtem? Vagy inkább hagynom kellett volna mindent úgy alakulni, ahogy magától megy?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy örökre nyomot hagy egy házasságban?