Tíz év, egy lakás, két család – és egy makacs anyós
– Nem megyek sehova! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ült, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha legalábbis én lennék a hibás mindenért. Az ujjaim remegtek, ahogy a bögrét szorongattam. A férjem, Gábor csak némán bámult ki az ablakon, mintha a panelházak között keresné a választ arra, hogyan jutottunk idáig.
Tíz év. Tíz évig fizettük a lakáshitelt Gáborral, minden hónapban szorongva számoltuk a forintokat, csak hogy végre legyen egy saját otthonunk. Az alku egyszerű volt: Ilona néni velünk lakik addig, amíg ki nem fizetjük a hitelt, aztán ő elköltözik a saját egyszobás lakásába, amit még az apósa hagyott rá. Megbeszéltük, kezet ráztunk. Mindenki tudta, mire vállalkozik.
Most pedig itt ülünk hárman a konyhában, és Ilona néni egyszerűen közli: „Nem megyek sehova.” Mintha az elmúlt tíz év minden lemondása, veszekedése és kompromisszuma semmit sem számítana.
– Ilona néni, ezt megbeszéltük – próbáltam higgadt maradni. – Már mindent előkészítettünk. A költöztetők is le vannak foglalva jövő hétre.
– Nem érdekel. Egyedül mit csináljak ott? Ki fog rám nézni? – vágott vissza. – Itt legalább van társaságom. És különben is, ez a lakás félig az enyém is!
Gábor végre megszólalt:
– Anya, ezt nem teheted velünk. Sylviának is szüksége van egy kis nyugalomra. Megígérted!
– Megígértem? És ti mit ígértetek? Hogy nem hagytok magamra! – sírta el magát Ilona néni.
A szívem összeszorult. Egyszerre sajnáltam is, de dühös is voltam rá. Hányszor mondtam már magamban: csak még egy év, csak még pár hónap… Aztán végre kettesben lehetünk Gáborral. De most úgy tűnt, ez soha nem jön el.
Aznap este Gábor csendben feküdt mellettem az ágyban. A plafont bámulta.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudom, mit csináljunk.
– Én sem – suttogtam vissza. – De így nem lehet tovább élni.
Másnap reggel Ilona néni úgy tett, mintha mi sem történt volna. Főzte a kávét, szólongatta Gábort reggelizni. Én viszont már nem bírtam tovább. Felhívtam a nővéremet.
– Zsuzsa, én megőrülök! – sírtam bele a telefonba. – Tíz évig tűrtem mindent! Most megint kezdődik elölről?
– Sylvi, ki kell állnod magadért! – mondta Zsuzsa határozottan. – Ez a te otthonod is! Nem hagyhatod, hogy így átgázoljanak rajtad.
De hogyan álljak ki magamért úgy, hogy közben ne szakítsam szét a családot? Gábor középen őrlődött: az anyja és köztem. Minden este veszekedtünk. Egyik nap Ilona néni sírt, másik nap én.
Egy hét múlva eljött a költözés napja. A költöztetők ott álltak az ajtóban, Ilona néni pedig bezárkózott a szobájába.
– Nem megyek! – kiabálta belülről.
A szomszédok az ajtóban suttogtak. Éreztem a szégyent az arcomon égni.
Gábor dörömbölt az ajtón:
– Anya, kérlek! Ne csináld ezt!
Végül a költöztetők elmentek üres kézzel. Ilona néni kijött a szobából, mintha mi sem történt volna.
Aznap este Gábor elment otthonról. Csak másnap reggel jött haza.
– Sétáltam egész éjjel – mondta fáradtan. – Nem tudom megoldani ezt az egészet.
Én pedig ott maradtam két tűz között: egy férj, aki már feladta; egy anyós, aki nem hajlandó elengedni minket; és egy lakás, ami sosem lesz igazán az otthonom.
Hetekig tartott ez az állapot. Egyik nap Ilona néni rosszul lett. Mentőt kellett hívni hozzá. Akkor először éreztem igazi félelmet: mi lesz vele egyedül? Mi lesz velünk nélküle?
A kórházban ültem mellette. Fogta a kezem.
– Ne haragudj rám… csak félek egyedül lenni – suttogta.
Akkor először láttam benne az embert, nem csak az anyóst. De attól még fájt minden elveszett év.
Most itt ülök a konyhában, újra számolom a napokat. Vajon lesz valaha saját otthonom? Vagy örökre ebben a háromszögben rekedek?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni úgy együtt élni valakivel, hogy közben minden nap egyre kevesebbnek érzed magad?