Tíz év házasság után: Nem vagyok csak a család cselédje!

– Zsolt, megint elfelejtetted kivinni a szemetet! – kiáltottam a konyhaajtóból, miközben a kezem csöpögött a mosogatólétől. A hangom visszhangzott a csendes lakásban, de választ nem kaptam. Csak a tévé zúgását hallottam a nappaliból, ahol a férjem, Zsolt, elnyúlva feküdt a kanapén. A gyerekek már rég az ágyban voltak, én pedig újra egyedül maradtam a házimunkával.

Tíz éve vagyunk házasok. Tíz év alatt három gyereket szültem neki, minden nap főztem, mostam, takarítottam. Mindig azt mondta, milyen szerencsés, hogy ilyen felesége van. De mostanában már nem mond semmit. Csak elvárja, hogy minden kész legyen, hogy a ruhái tiszták legyenek, az ebéd meleg, a gyerekek csendben játszanak. Néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék.

A barátnőim szerint túl sokat vállalok magamra. „Kata, ne hagyd magad!” – mondja mindig Réka, amikor panaszkodom neki. „Mondd meg Zsoltnak, hogy te is ember vagy!” De hogyan mondjam el neki? Hogyan magyarázzam el egy olyan férfinak, aki egész életében azt látta otthon, hogy az anyja mindent elintéz?

Egy este, amikor már mindenki aludt, leültem Zsolt mellé. A szívem hevesen vert.
– Zsolt, beszélhetnénk egy kicsit?
– Most? Fáradt vagyok – morogta.
– Nekem is nehéz napom volt – válaszoltam halkan. – Szeretném, ha néha segítenél itthon. Úgy érzem, mintha csak egy cseléd lennék.
Zsolt felnézett rám, de a tekintetében csak értetlenséget láttam.
– Hát nem ez a dolgod? Te vagy itthon a gyerekekkel. Én dolgozom egész nap.
A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Hát tényleg ennyire egyszerű lenne? Tényleg csak ennyit jelentek neki?

Aznap éjjel alig aludtam. Az agyam zakatolt: vajon hol rontottam el? Miért nem látja Zsolt mindazt az erőfeszítést, amit nap mint nap teszek értük? Miért érzem magam ennyire magányosnak ebben a házasságban?

Másnap reggel úgy döntöttem, változtatok. Nem főztem vacsorát. Nem mostam ki Zsolt ingét. Amikor hazaért, csak annyit mondtam:
– Ma pihenek.
Zsolt döbbenten nézett rám.
– Mi van veled? Beteg vagy?
– Nem vagyok beteg – feleltem. – Csak elegem van abból, hogy mindent egyedül csinálok.
A gyerekek is észrevették a változást. Anna, a legidősebb lányom odabújt hozzám este.
– Anya, miért vagy szomorú?
– Nem vagyok szomorú, csak fáradt – simogattam meg a haját.
– Segíthetek valamiben?
A szívem összeszorult. Talán pont ezt kellene megtanítanom nekik: hogy egy család akkor működik jól, ha mindenki kiveszi a részét.

A következő hetekben próbáltam többet beszélgetni Zsolttal. Voltak veszekedéseink is – hangosak és fájdalmasak. Egyszer még az is elhangzott tőle:
– Ha nem tetszik így az életed, miért nem mész vissza dolgozni?
A könnyeim potyogtak. Nem értette meg: nem a munka hiányzik nekem, hanem az elismerés. Az, hogy valaki végre meglássa bennem az embert is, ne csak a háztartási robotot.

Egyik este Réka áthívott magához borozni. Ott ültem vele a konyhában és sírtam.
– Kata, te mindig mindenkinek meg akarsz felelni – mondta halkan. – De mikor fogsz végre magadra is gondolni?
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire egyszerű lenne? Csak ki kellene állnom magamért? De mi lesz akkor Zsolttal? Mi lesz a gyerekekkel?

Egy vasárnap reggel váratlanul Zsolt odajött hozzám.
– Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál – kezdte bizonytalanul. – Lehet, hogy igazad van. Talán tényleg túl sok mindent hagytam rád.
Meglepődtem. Talán mégis van remény?
Azóta próbálunk többet beszélgetni. Néha még mindig visszaesünk a régi mintákba, de már legalább próbálkozunk.

Sokszor elgondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját családjukban? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor végre ki merünk állni magunkért?

Ti mit gondoltok? Lehet egy házasságban újra megtalálni önmagunkat? Vagy örökre elveszünk a mindennapok mókuskerekében?