Tíz év nélküled: Egy elveszett szerelem árnyékában
– Miért nem mondtad el nekem? – kérdeztem anyámat remegő hangon, miközben a régi fényképalbumot lapozgattam a konyhaasztalnál. A képeken Gábor mosolya még mindig ugyanúgy fájt, mint tíz évvel ezelőtt, amikor egyetlen szó nélkül eltűnt az életemből.
Anyám csak sóhajtott, és a tekintete elkerülte az enyémet. – Nem akartam, hogy még jobban fájjon, Anna. Azt hittem, ha nem beszélünk róla, könnyebb lesz.
De nem lett könnyebb. Minden reggel ugyanazzal az ürességgel ébredtem, minden este ugyanazzal a kérdéssel feküdtem le: Miért ment el? Mit rontottam el? Azóta is minden napom egyetlen hosszú várakozás volt – hátha egyszer visszajön, hátha egyszer megmagyarázza.
A barátaim már régen lemondtak róla. „Anna, engedd el! Éld az életed!” – mondogatta mindig Zsuzsi, a legjobb barátnőm. De hogyan lehet elengedni valakit, aki minden gondolatodban ott él? Hogyan lehet újrakezdeni, amikor minden emlék csak őt idézi?
A legnehezebb talán az volt, hogy a falu is tudott mindent – vagy legalábbis azt hitték. A sarki boltban mindig összesúgtak mögöttem: „Ott megy az Anna, akit Gábor otthagyott.” Mindenki tudni vélte az okokat: „Biztos volt valakije.” „Talán nem volt elég jó feleség.” Egy idő után már én is elhittem ezeket.
Aztán egy nap, tíz évvel később, amikor már azt hittem, hogy semmi sem változhat, kopogtak az ajtómon. Egy idegen férfi állt ott, kezében egy régi bőrönddel.
– Jó napot kívánok! Ön Anna vagy? – kérdezte bizonytalanul.
– Igen… – feleltem óvatosan.
– Gábor testvére vagyok. Sándor. Beszélnünk kell.
A szívem kihagyott egy ütemet. Gábor testvérét sosem láttam személyesen, csak hallottam róla. Meghívtam a nappaliba, és leültünk egymással szemben. Sándor sokáig hallgatott, majd végül megszólalt:
– Tudom, hogy Gábor eltűnése után mindenki magadra hagyott. De van valami, amit tudnod kell…
A történet lassan kibomlott előttem. Kiderült, hogy Gábornak már hónapokkal az eltűnése előtt komoly gondjai voltak – adósságokba keveredett, és zsarolták is. Nem akart engem is bajba sodorni, ezért döntött úgy, hogy eltűnik. De nem csak ezért ment el: volt valaki más is az életében. Egy nő Budapestről.
– Sajnálom, Anna – mondta Sándor halkan. – Nem akartam én sem elmondani ezt neked. De úgy érzem, jogod van tudni az igazat.
A világ megállt körülöttem. Egyszerre éreztem dühöt, fájdalmat és megkönnyebbülést is. Végre választ kaptam arra a kérdésre, ami tíz éve mardosott belülről. De a válasz nem hozott békét.
Aznap este órákig ültem a sötétben. Anyám bejött hozzám.
– Anna… ne hagyd, hogy ez tönkretegyen! Te erősebb vagy ennél! – mondta halkan.
De hogyan lehet erősnek lenni, amikor minden darabokra hullik? Hogyan lehet újra bízni bárkiben is?
A következő hetekben próbáltam visszatérni a hétköznapokhoz. Dolgoztam a könyvtárban, beszélgettem Zsuzsival a kávézóban, de mindenhol ott volt velem Gábor árnyéka. Egy nap azonban egy fiatal lány jött be a könyvtárba – hosszú barna haja volt és ismerős mosolya.
– Jó napot! Segítene megtalálni egy könyvet? – kérdezte kedvesen.
Ahogy ránéztem, valami furcsa érzés fogott el. Mintha láttam volna már valahol ezt az arcot…
– Persze, milyen könyvet keresel? – kérdeztem.
– Azt hiszem… talán inkább beszélgetni szeretnék – mondta zavartan. – Az apámról szeretnék többet megtudni. Gábornak hívták.
A világ újra megállt. Ez a lány… az ő lánya volt? Az én Gáborom lánya? A szívem hevesen vert.
Leültünk egymás mellé egy asztalhoz. Elmesélte az egész történetet: hogyan nőtt fel Budapesten egyedülálló anyával, hogyan halt meg Gábor néhány éve egy autóbalesetben. És most azért jött vidékre, hogy megtudja, ki volt az apja igazából.
Sírva öleltem magamhoz ezt a lányt – Dórinak hívták –, és hirtelen úgy éreztem: talán mégis van értelme mindennek. Talán nem véletlenül jött vissza a múltam ilyen formában.
Azóta Dóri rendszeresen meglátogat engem. Beszélgetünk Gáborról, nevetünk és sírunk együtt. Lassan-lassan megtanulok újra bízni és hinni abban, hogy az élet mehet tovább – másképp ugyan, de mégis tovább.
De néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon ha mindent előbb tudok meg… másképp alakult volna az életem? És vajon képesek vagyunk-e valaha teljesen elengedni azt, akit igazán szerettünk?