Tíz év után: A visszatérés és a megbocsátás ára

– Mit keresel itt? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ajtófélfába kapaszkodtam. Péter ott állt a küszöbön, ugyanabban a barna kabátban, amiben tíz éve elment. Az arca sápadt volt, a szemei alatt mély árkok húzódtak. A gyerekeim, Zsófi és Marci, a nappaliból figyeltek, mozdulatlanul, mint két kőszobor.

– Anna… – kezdte halkan, de a nevem úgy tört elő belőle, mintha fájna kimondani. – Kérlek… csak hallgass meg.

A szívem hevesen vert. Tíz év. Tíz év magány, harag, és minden este, amikor Zsófi sírva kérdezte: „Anya, apa miért nem jön haza?” Tíz év, amíg Marci megtanult apák napján nem kérdezni semmit. Most pedig itt áll előttem az ember, aki mindezt okozta.

– Nem hiszem, hogy van miről beszélnünk – feleltem ridegen, de közben a kezem ökölbe szorult. A gyerekek felé pillantottam; Zsófi tekintete tele volt gyűlölettel, Marci csak lehajtotta a fejét.

Péter belépett, mintha még mindig ide tartozna. A cipője sarka koppant a parkettán. – Tudom, hogy nincs bocsánat – mondta. – De nincs hova mennem. És… hiányoztatok.

A szavak úgy hullottak rám, mint a hideg eső. Hiányoztunk? Tíz évig nem hiányoztunk eléggé ahhoz, hogy hazajöjjön. Tíz évig egyetlen levél, egyetlen telefon sem érkezett.

– Menj el! – kiáltotta Zsófi hirtelen. – Nem vagy az apám! – A hangja éles volt és fájdalmas. Marci csak csendben sírt.

Péter letérdelt eléjük. – Tudom, hogy elrontottam mindent. De szeretlek titeket…

– Elég! – szakítottam félbe. – Nem jöhetsz csak úgy vissza az életünkbe! Nem tudod, min mentünk keresztül miattad!

A szobában fojtogató csend lett. Péter felállt, és rám nézett. A tekintetében ott volt minden bűntudat és kétségbeesés.

Aznap este nem aludtam. Hallgattam Zsófi zokogását a szobájából, Marci halkan szuszogott a másik szobában. Én pedig csak bámultam a plafont, és próbáltam eldönteni: mi lenne helyes? Megbocsátható-e egyáltalán az ilyesmi?

Másnap reggel Péter ott ült a konyhaasztalnál. Egy bögre teát szorongatott, mintha attól várna feloldozást.

– Anna… tudom, hogy nem érdemlem meg, de szeretném jóvátenni…

– Jóvátenni? – nevettem fel keserűen. – Hogy lehet ezt jóvátenni? Amikor elmentél, anyámhoz kellett költöznünk. Két munkahelyen dolgoztam, hogy ne éhezzünk! Zsófi hónapokig nem szólt senkihez az iskolában! Marci minden este azt kérdezte: „Anya, ugye te nem hagysz el?”

Péter lehajtotta a fejét. – Tudom…

– Nem tudod! – kiáltottam rá. – Nem tudod, mert sosem voltál itt!

A gyerekek némán ültek mellettem. Zsófi szeme vörös volt a sírástól.

– Anya… – szólalt meg halkan Marci. – Mi lesz most?

Nem tudtam válaszolni.

Az elkövetkező napokban Péter próbált segíteni: bevásárolt, főzött, még a kertet is rendbe tette. De minden mozdulata idegen volt számomra. A gyerekek kerülték őt; Zsófi bezárkózott a szobájába, Marci pedig csak akkor szólt hozzá, ha muszáj volt.

Egy este Péter megállt mellettem a konyhában.

– Anna… ha azt akarod, elmegyek. De kérlek… adj egy esélyt! Nem magam miatt kérem… miattatok.

Ránéztem. Láttam rajta az őszinte kétségbeesést. De vajon elég ez ahhoz, hogy újra bízzak benne? Hogy újra család legyünk?

Aznap éjjel leültem Zsófival beszélgetni.

– Kicsim… mit érzel apa visszatérésével kapcsolatban?

Zsófi dühösen nézett rám.

– Utálom! Hogy lehet ilyen könnyen visszajönni? Miért kell nekünk ezt elviselni?

Megöleltem őt.

– Nem kell semmit elviselned. De talán… talán egyszer képesek leszünk megbocsátani neki.

– Én soha! – vágta rá Zsófi.

Másnap Marci odajött hozzám.

– Anya… ha apa maradna… akkor te boldog lennél?

Elgondolkodtam.

– Nem tudom, Marci. Nagyon sok minden történt…

A napok múltak, Péter kitartóan próbált közeledni hozzánk. Egyik este vacsora közben megszólalt:

– Tudom, hogy nem lehet mindent helyrehozni. De szeretném megpróbálni.

Zsófi felállt az asztaltól és kiviharzott a szobából. Marci csak némán piszkálta a krumplipürét.

Éjszaka Péter bejött hozzám a nappaliba.

– Anna… ha azt akarod, holnap elmegyek.

Ránéztem.

– Nem tudom még… idő kell nekünk is… neked is.

Azóta minden nap azon gondolkodom: lehet-e újrakezdeni valamit ennyi fájdalom után? Meg lehet-e bocsátani annak, aki egyszer már mindent összetört?

Talán sosem lesz már olyan az életünk, mint régen volt. De vajon van értelme harcolni azért, ami egyszer már elveszett?

Mit gondoltok? Ti képesek lennétek megbocsátani valakinek tíz év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?