Tíz hiba, amit harminc felett elkövettem – Egy magyar nő vallomása
– Miért nem tudsz végre felnőni, Anna? – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a kávéscsésze felett. A harmincharmadik születésnapom előtti este volt, és a lakásban fojtogató volt a csend, amit csak a hűtő zúgása tört meg.
Nem tudtam válaszolni. Csak néztem a repedést a csempén, mintha ott találnám meg a választ arra, hol rontottam el mindent. A férjem, Gábor már két hete nem aludt otthon. A munkahelyemen is egyre inkább csak árnyéka voltam önmagamnak. És most itt ültem, anyám szemrehányásai között, mint egy kamaszlány, aki nem találja a helyét a világban.
– Anna, te mindig csak halogatsz! – folytatta anyám. – Harminc felett már nem lehet így élni! Mikor lesz végre családod? Mikor lesz rend az életedben?
Nem tudtam megmondani neki, hogy talán soha. Hogy minden reggel úgy kelek fel, mintha egy idegen testben lennék. Hogy a barátaim közül már szinte mindenki házas vagy gyereket nevel, és én még mindig azt érzem: valami kimaradt az életemből.
A legnagyobb hibám az volt, hogy mindig mások elvárásainak próbáltam megfelelni. Az egyetemen jogot tanultam, mert apám azt mondta, abból lehet megélni. Soha nem mertem elmondani neki, hogy igazából írni szeretnék. Az íróasztalom fiókjában ott porosodtak a novelláim, amiket soha senki nem olvasott.
Gáborral is azért házasodtam össze, mert mindenki azt mondta: ő egy rendes fiú. De soha nem beszéltünk igazán egymással. A kapcsolatunkban csak sodródtunk egymás mellett, mint két idegen egy zsúfolt villamoson.
A harmincas éveim elején azt hittem, még mindenre van időm. De most úgy érzem, mintha minden nap egy újabb ajtó csukódna be előttem. A barátnőim közül Zsófi már két gyereket nevel, Dóri pedig épp most költözött ki Svájcba az új párjával. Én pedig itt maradtam ebben a panelban, anyám szemrehányásai között.
Egyik este Gábor hazajött. Leült velem szemben az asztalhoz.
– Anna, beszélnünk kell – mondta halkan.
Tudtam, mi következik. Nem voltak nagy veszekedések köztünk, csak egyre hosszabb csendek. Egyre több kimondatlan szó.
– Szerintem jobb lenne külön folytatni – mondta végül.
Nem sírtam. Csak bólintottam. Valahol mélyen megkönnyebbülést éreztem. Talán ez volt az első döntés az életemben, amit nem mások miatt hoztam meg.
A válás után minden megváltozott. Egyedül maradtam egy kétszobás lakásban, ahol esténként csak a tévé zaja töltötte be a teret. A munkahelyemen is egyre kevésbé éreztem magam otthon. Az ügyvédi iroda rideg volt és személytelen. Egy nap aztán felmondtam.
Anyám kiborult.
– Te teljesen megőrültél? Hogy fogsz így megélni? Mit gondolnak majd rólad az emberek?
Nem érdekelt már. Elhatároztam, hogy végre magamért fogok élni. Elkezdtem írni. Először csak magamnak, aztán feltöltöttem néhány novellát egy irodalmi portálra. Meglepő módon sokan olvasták és kommentelték őket.
De a magány nem múlt el. Voltak esték, amikor órákig bámultam ki az ablakon a sötét panelrengetegre, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ezt akartam? Vajon tényleg jobb lett volna megfelelni mindenkinek?
A legnehezebb az volt, amikor apám meghalt. Akkor értettem meg igazán: mennyi mindent nem mondtunk ki egymásnak soha. Hogy mennyi sérelmet cipeltem magamban gyerekkorom óta.
A temetés után Zsófi odajött hozzám.
– Anna, te mindig olyan erősnek tűntél… De most látom rajtad, hogy mennyire szenvedsz.
Nem tudtam mit mondani neki. Csak sírtam.
Azóta eltelt két év. Most harmincöt vagyok. Nem vagyok gazdagabb vagy sikeresebb, mint mások. De legalább már tudom: minden hibámért én vagyok felelős – és minden döntésemért is.
A tíz legnagyobb hibám harminc felett? Talán az első: hogy hagytam másoknak irányítani az életemet. A második: hogy féltem változtatni. A harmadik: hogy nem mondtam ki időben az érzéseimet. A negyedik: hogy elhanyagoltam a barátságaimat. Az ötödik: hogy túl sokat dolgoztam olyan helyen, ahol nem voltam boldog. A hatodik: hogy elhittem, csak akkor vagyok értékes, ha mások annak látnak. A hetedik: hogy nem törődtem eléggé magammal. A nyolcadik: hogy túl sokat vártam el másoktól. A kilencedik: hogy féltem egyedül lenni. És a tizedik? Hogy túl sokáig hittem abban: majd egyszer minden magától megoldódik.
Most már tudom: semmi sem oldódik meg magától. Nekünk kell lépnünk.
Ti mit gondoltok? Van olyan hiba az életetekben, amit bárcsak elkerültetek volna? Vagy minden döntésünk hozzájárul ahhoz, akik ma vagyunk?