Tizenhárom év távol: Hazatérés a megosztott álmok házába

– Miért nem értitek meg, hogy mindent értetek tettem?! – kiáltottam el magam, miközben a nappali asztalánál álltam, és a kezem remegett az idegességtől. A szobában csend lett, csak a falióra kattogása hallatszott. Fiam, Gergő, lesütötte a szemét, míg lányom, Dóra, dacosan nézett rám.

Tizenhárom év. Ennyi idő telt el azóta, hogy elhagytam a kisvárosi otthonunkat, és Németországban vállaltam munkát. Akkor azt hittem, helyesen döntök: a gyerekeimnek nem kell majd nélkülözniük, nem kell majd szégyenkezniük a kopott cipő vagy az üres hűtő miatt. Minden hónapban hazaküldtem a pénzt, és közben számoltam a napokat, mikor ölelhetem át újra őket.

Most itt vagyok, végre itthon, de mintha idegen lennék a saját házamban. Az első napokban még ünnepeltek, főztek nekem kedvenc ételeket – Dóra rakott krumplit csinált, Gergő pedig sört hozott a közeli kisboltból. De aztán előkerültek a régi sérelmek, és minden beszélgetés egyre feszültebb lett.

– Apa, te nem is tudod, mi történt itthon! – csattant fel Dóra egy este. – Amíg te kint voltál, mi itt szenvedtünk. Anyu beteg lett, Gergő pedig majdnem kibukott az iskolából. És most csak úgy visszajössz, mintha semmi sem történt volna?

– Dóra, ne beszélj így apáddal! – szólt közbe anyám, aki nálunk lakik mióta apám meghalt. De Dóra nem hagyta magát.

– Nem érti! Nem volt itt! Nem látta, ahogy anyu sírt esténként!

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. A feleségem, Zsuzsa, csendben ült mellettem. Az arca szinte kifejezéstelen volt – mintha már elfáradt volna a sok év magánytól és aggódástól.

Aztán jött az örökség kérdése. Apám halála után rám maradt a ház és egy kis föld a falu szélén. Azt hittem, természetes lesz: mindent igazságosan elosztunk majd a gyerekek között. De Gergő ragaszkodott hozzá, hogy ő maradjon a házban – szerinte neki jár, mert ő gondozta nagyanyját és segített anyunak. Dóra viszont azt mondta: neki is joga van hozzá, hiszen ő is itt nőtt fel.

– Apa, te úgysem érted ezt! – vágott közbe Gergő egy este. – Neked csak pénz volt minden! De én itt voltam! Én láttam el mindent!

– És én? – kérdezte Dóra sírva. – Én is dolgoztam suli mellett! Csak mert lány vagyok, nekem nem jár semmi?

A viták egyre hevesebbek lettek. Zsuzsa próbált békíteni, de már ő is belefáradt. Egyik este hallottam, ahogy halkan sír a fürdőszobában.

Éjszakánként álmatlanul forgolódtam az ágyban. Néztem a plafont és próbáltam visszaidézni azokat az időket, amikor még minden egyszerű volt: amikor együtt mentünk ki a piacra szombatonként, vagy amikor Gergővel fociztunk az udvaron. Most meg csak harag és vádaskodás maradt.

Egyik nap Dóra odajött hozzám a konyhában.

– Apa… te tényleg azt hiszed, hogy mindent pénzzel meg lehet oldani? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán, és éreztem, hogy valami végleg eltört bennem.

A faluban is furcsán néztek rám az emberek. Régen büszkék voltak rám: „Laci fiam kiment Németbe dolgozni! Micsoda ember!” Most meg csak suttogtak mögöttem: „Na, hazajött… de minek?”

Egy vasárnap reggel anyám szólt be az ajtón:

– Laci fiam, beszélnünk kellene…

Leültünk az öreg konyhaasztalhoz. Anyám keze ráncos volt és remegett.

– Tudod… lehet, hogy hibáztál. De csak azért tetted, mert szeretted őket. Ne hagyd, hogy most minden széthulljon.

De hogyan rakhatnék rendet ott, ahol már csak romok vannak? Hogy lehet újra családot építeni azokból az emberekből, akik már csak egymás ellen harcolnak?

Az utolsó csepp az volt, amikor Gergő egy este becsapta maga mögött az ajtót és azt kiabálta:

– Elegem van ebből! Elköltözöm Budapestre! Itt csak veszekedni tudtok!

Dóra sírva rohant fel a szobájába. Zsuzsa némán ült az asztalnál.

Ott maradtam egyedül a sötét konyhában. Hallgattam a ház neszeit: a csöpögő csapot, a nyikorgó padlót… és azon gondolkodtam: vajon tényleg jobb életet adtam nekik? Vagy csak elvettem tőlük azt az apát, akire igazán szükségük lett volna?

Most itt ülök ebben az üres házban és csak egy kérdés visszhangzik bennem újra meg újra:

„Lehet-e még valaha igazi családunk? Vagy mindent elvesztettem azon az áron, hogy jobb jövőt akartam nekik?”