Törött kötelékek: Anyám mindig a nővéremet választja

– Miért nem lehet egyszer az én gyerekeimnek is örülni, anya? – kérdeztem remegő hangon, miközben a nappali sarkában álltam, és néztem, ahogy Zsuzsa gyerekei boldogan bontogatják azokat az ajándékokat, amiket hetekkel korábban gondosan választottam ki a saját fiaimnak. Anyám rám sem nézett, csak vállat vont.

– Ne kezd már megint, Éva! – szólt rám fáradtan. – Zsuzsa most nehezebb időszakon megy keresztül, neki most nagyobb szüksége van rá.

A szívem összeszorult. Gyerekkorom óta éreztem ezt az igazságtalanságot. Mindig Zsuzsa volt a kedvenc. Ha veszekedtünk, én kaptam a szidást. Ha valami sikerült, Zsuzsa kapta az elismerést. De most, hogy már én is anya vagyok, és a saját gyerekeim is érzik ezt a különbséget, valami végleg eltört bennem.

A karácsonyfa alatt ott hevertek azok a kisautók és könyvek, amiket Bencének és Marcinak vettem. De most Dóri és Ádám bontogatták őket nevetve. A fiaim csak némán ültek mellettem, Bence szemében könnyek csillogtak.

– Anya, miért nem kaptunk semmit? – suttogta halkan.

Mit mondhattam volna? Hogy a nagymamájuknak nem számítanak eléggé? Hogy valamiért mindig Zsuzsa és az ő családja az első?

A vacsora alatt is feszültség vibrált a levegőben. Apám csendben kanalazta a levest, mintha nem venne észre semmit. Zsuzsa magabiztosan nevetgélt, mintha minden rendben lenne. Anyám pedig csak Zsuzsa gyerekeivel foglalkozott.

Aztán amikor eljött az este vége, és elindultunk haza, Bence odasúgta nekem:

– Nem akarok többet idejönni.

Hazafelé vezetve sírtam. A férjem, Gábor csak szorosan fogta a kezemet.

– Éva, ezt nem kell tovább tűrnöd. Nem csak magad miatt, hanem a gyerekek miatt sem.

De hogyan lehet hátat fordítani annak, aki az anyám? Hogyan lehet elengedni azt a reményt, hogy egyszer majd engem is ugyanúgy szeret?

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Felidéztem gyerekkorom összes apró igazságtalanságát: amikor Zsuzsa kapta meg azt a biciklit, amit nekem ígértek; amikor én takarítottam ki a lakást, de ő kapott érte csokit; amikor beteg voltam, anyám mégis inkább Zsuzsa szavalóversenyére ment el velem orvos helyett.

Másnap reggel felhívtam anyámat.

– Anya, beszélnünk kell – mondtam határozottan.

– Most nincs időm, Éva. Zsuzsa mindjárt jön át a gyerekekkel.

– Pont erről van szó! – kiáltottam bele a telefonba. – Miért van az, hogy mindig ő az első? Miért nem számítanak neked az én fiaim?

Csend lett a vonalban.

– Ne dramatizáld túl! – mondta végül hűvösen. – Te mindig mindent túlreagálsz.

– Nem én reagálom túl! A fiaim sírtak tegnap este! Tudod milyen érzés ezt látni?

Anyám sóhajtott.

– Tudod jól, hogy Zsuzsa most egyedül van két gyerekkel. Neked ott van Gábor. Neked könnyebb.

– Az nem igazságos! – fakadtam ki. – Az én érzéseim nem számítanak? Az én gyerekeim érzései?

Anyám csak annyit mondott:

– Majd ha lehiggadsz, hívj vissza.

Letettem a telefont. Napokig nem beszéltünk. Közben Gáborral sokat beszélgettünk arról, hogy mi legyen tovább. A fiaim is egyre többször kérdezték: „Mikor megyünk át nagyihoz?” De már nem volt bennem vágy rá.

Egy hét múlva anyám felhívott.

– Sajnálom, ha megbántottalak – mondta kelletlenül. – De nekem is nehéz mostanában.

– Nekem is – válaszoltam halkan. – És tudod mit? Mostantól megpróbálok magamra és a saját családomra figyelni. Nem akarom többé azt érezni, hogy kevesebbet érek.

Anyám hallgatott egy ideig.

– Remélem, egyszer megérted majd az én helyzetemet is – mondta végül.

De vajon tényleg meg kell értenem? Vagy inkább neki kellene belátnia, mennyit ártott ezzel nekem… nekünk?

Azóta ritkábban találkozunk. A fiaim boldogabbak lettek; már nem várják hiába a nagymama szeretetét. Én pedig lassan megtanultam elfogadni: nem minden anya tud egyformán szeretni.

Néha mégis elgondolkodom: vajon lehet-e valaha teljesen begyógyítani ezeket a sebeket? Vagy örökre ott maradnak bennünk ezek a törött kötelékek?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen anyának? Vagy jobb elengedni mindent?