Törött tükörképek: Tizenkét év hazugság

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – a hangom remegett, ahogy a nappali közepén álltam, a kezemben a telefonjával, amin az üzeneteket olvastam. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A lányunk, Lili, épp a szobájában rajzolt, mit sem sejtve arról, hogy a világunk most darabokra hullik.

Gábor nem nézett rám. Csak állt ott, lesütött szemmel, és halkan azt mondta: – Sajnálom, Eszter. Nem akartam, hogy így derüljön ki.

Azt hittem, ismerem őt. Tizenkét éve vagyunk házasok. Együtt vettük meg ezt a lakást Zuglóban, együtt álmodoztunk arról, hogy Lili majd egyszer nagy családot alapít. Most minden hazugságnak tűnt. Az elmúlt hónapok furcsa viselkedése, a késői munkából hazajárás, a titkos telefonhívások – mind értelmet nyertek.

– Ki az? – kérdeztem halkan.

– Nem számít – felelte. – Vége van. Csak… csak elrontottam mindent.

Nem számít? Hogy mondhat ilyet? Az egész életemet felforgatta! Éreztem, ahogy a düh és a fájdalom egyszerre önt el. Az anyám hangja csengett a fejemben: „Eszterkém, egy házasságban mindig vannak nehézségek, de együtt kell megoldani.” De mit lehet kezdeni az árulással?

Aznap este nem tudtam aludni. Lili hozzám bújt az ágyban, és azt suttogta: – Anya, minden rendben lesz?

Hazudtam neki. – Igen, kicsim. Minden rendben lesz.

Másnap reggel Gábor már korán elment otthonról. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a csenddel. A konyhában ültem egy csésze kávéval, bámultam ki az ablakon a szürke februári égboltra. Vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre korábban? Vagy csak nem akartam látni?

Anyámhoz mentem tanácsért. Ő mindig is erős asszony volt, aki egyedül nevelt fel engem és az öcsémet, miután apám elhagyott minket.

– Eszter, ne hibáztasd magad! – mondta határozottan. – Gábor döntött így. Neked most Lili a legfontosabb.

De hogyan legyek erős, amikor minden nap úgy érzem, mintha egy tükör előtt állnék, ami darabokra tört? Minden emlékünk repedezettnek tűnt: az első közös karácsonyunk, Lili születése, a balatoni nyaralások.

A munkahelyemen is nehéz volt koncentrálni. A kolléganőm, Judit észrevette rajtam a változást.

– Mi történt veled? – kérdezte aggódva.

Először csak legyintettem, de végül kitört belőlem minden: – Megcsalt a férjem. Nem tudom, hogyan tovább.

Judit átölelt. – Nem vagy egyedül. Ha kell, segítek mindenben.

Az elkövetkező hetekben Gábor próbált közeledni Lilihez. Néha elvitte fagyizni vagy játszótérre. De amikor hazaérték, Lili mindig szomorúbbnak tűnt.

– Anya, miért nem vagyunk már együtt apával? – kérdezte egyszer vacsora közben.

– Néha a felnőttek is hibáznak – mondtam neki könnyes szemmel. – De mi mindig szeretni fogunk téged.

A családunkban is hullámokat vetett a dolog. Gábor anyja engem hibáztatott: – Biztosan nem adtál meg neki mindent! Egy férfi nem lép félre csak úgy!

A bátyám viszont kiállt mellettem: – Eszter, ne hagyd magad! Gondolj magadra is végre!

Egyik este Lili rajzot hozott nekem: hárman voltunk rajta kézen fogva. A szívem összeszorult.

– Szeretném, ha újra együtt lennénk – mondta halkan.

Nem tudtam mit mondani. Csak megöleltem őt.

A válás gondolata egyre valóságosabb lett. Ügyvédhez mentem tanácsért. A papírok rideg sorai között elveszettnek éreztem magam. Vajon képes leszek újrakezdeni? Leszek még valaha boldog?

Az egyik hétvégén elmentünk Lilivel a Városligetbe sétálni. Néztük a hattyúkat a tavon.

– Anya, ugye te sosem hagysz el engem? – kérdezte váratlanul.

– Soha, kicsim – feleltem sírva-nevetve.

Azóta próbálok új életet építeni magunknak. Néha még mindig összetörök belülről, de Lili mosolya segít talpra állni. Barátokat szereztem újra; Judittal gyakran járunk kávézni vagy moziba. Anyám is többször jön át főzni nekünk.

Gábor néha felhív; néha bocsánatot kér, néha csak hallgatunk egymás mellett a telefonban. Már nem haragszom rá úgy, mint régen – inkább csak szomorú vagyok miatta.

Minden nap tükörbe nézek és próbálom megtalálni azt az Esztert, aki voltam – vagy talán egy újat kell felépítenem magamból?

Vajon tényleg újra lehet kezdeni ennyi fájdalom után? Ti mit tennétek az én helyemben?