Túl Későn Vettem Észre: Egy Testamentum Árnyékában
– Hogy tehetted ezt velünk, anya? – Zoltán hangja remegett, szemeiben harag és fájdalom keveredett. A nappali sarkában állt, mintha menekülni akarna, de nem volt hová. Mellette Anna, a menyem, némán sírt, arcát a kezébe temette. A levegő fojtogató volt, mintha az egész lakás össze akarna roppanni körülöttünk.
Nem tudtam megszólalni. A kezem remegett, ahogy a végrendelet másolatát szorongattam. Az ügyvéd már elment, de a szavai még mindig visszhangoztak a fejemben: „Ez az ön döntése, Erzsébet néni.” Akkor biztos voltam benne, hogy helyesen cselekszem. Most viszont csak ürességet éreztem.
Minden azzal kezdődött, hogy tavaly ősszel meghalt az öcsém, Laci. A temetés után a család összegyűlt nálam, és valahogy szóba került az örökség. A nővérem, Ilona – aki mindig is szerette irányítani az életemet – félrehívott a konyhába.
– Erzsi, te tényleg azt akarod, hogy Anna mindent megkapjon? – kérdezte suttogva. – Hiszen alig ismered! Ki tudja, milyen szándékai vannak? Zoltán is teljesen megváltozott mióta vele van.
A szavai beférkőztek a gondolataimba. Anna valóban más volt, mint amit megszoktam: vidékről jött, csendes volt, de határozott. Néha úgy éreztem, mintha elvenné tőlem a fiamat. És akkor ott voltak azok a pletykák is – hogy Anna csak a pénz miatt ment hozzá Zoltánhoz. A szomszédok is mondtak ezt-azt, és én hagytam, hogy ezek a hangok elnyomják a saját anyai ösztöneimet.
Hetekig őrlődtem. Végül elhatároztam: módosítom a végrendeletemet. A lakást és a megtakarításaimat Ilonára és az unokaöcsémre hagyom, Zoltánnak és Annának csak egy kisebb összeget szánok. Az ügyvéd előtt úgy éreztem, erős vagyok – megvédem magam és a családi vagyont.
Aztán eljött ez a nap. Zoltánék meglátták a papírokat az asztalon. Nem tudtam tovább titkolni.
– Miért? – kérdezte Anna halkan. – Mit tettem magának?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és néztem őket. Zoltán arca eltorzult.
– Mindig is azt hitted, hogy Anna nem elég jó nekem – mondta keserűen. – De én boldog vagyok vele! Ezért most kitagadsz minket?
– Nem tagadlak ki… csak… – hebegtem.
– Csak mit? Hittél Ilonának meg azoknak a pletykáknak? – csattant fel Zoltán.
Anna felállt, és lassan az ajtó felé indult.
– Sajnálom – mondta halkan –, de ezt nem tudom megbocsátani.
Az ajtó becsapódott mögöttük. Azóta sem láttam őket.
A napok egybefolytak. A lakás üres lett, csak Ilona járt át néha, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e velem. De már nem voltam kíváncsi a tanácsaira. Minden este Annára gondoltam: arra, ahogy segített nekem főzni karácsonykor, ahogy mosolygott Zoltánra, ahogy próbált beilleszkedni ebbe a családba, ahol sosem fogadtuk be igazán.
Egyik este elővettem egy régi fényképet: Zoltán és Anna az esküvőjükön. Milyen boldogok voltak! Akkor még reménykedtem benne, hogy minden rendben lesz köztünk. Most viszont csak bűntudatot éreztem.
Ilona egyszer azt mondta:
– Ne aggódj, Erzsi! Majd megbékélnek. Az idő mindent megold.
De én tudtam, hogy ez nem igaz. Vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen.
Próbáltam írni egy levelet Zoltánnak:
„Drága fiam! Sajnálom… Nem tudom visszacsinálni azt, amit tettem…”
De sosem küldtem el. Féltem attól, hogy már késő.
A karácsony magányosan telt. Hallottam, hogy Zoltánék vidékre költöztek Anna szüleihez. Azóta sem keresett senki.
Most itt ülök ebben az üres lakásban, és csak egy kérdés jár a fejemben: Vajon lehet még jóvátenni azt, amit elrontottam? Vagy örökre elveszítettem a fiamat és Annát egyetlen rossz döntés miatt?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát?