Túl sok volt már nekem – Egy magyar nő drámája a családban és a magányban

– Most tényleg ezt akarod, Zoli? – kérdeztem, miközben a konyhapulton remegő kézzel kavargattam a levest. A kanál koppant az edény falán, mintha csak a szívem dobogását visszhangozná. Zoli a hátam mögött állt, karba tett kézzel, és nem nézett rám. – Nem tudom, Éva. Egyszerűen… elfáradtam. Nem akarok így élni tovább.

Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, hogy vége. Húsz év házasság, közös lakás Zuglóban, közös álmok – mindez egyetlen mondatban foszlott semmivé. A gyerekek sosem jöttek össze, pedig mennyit próbálkoztunk! Lombik, orvosok, reménykedés, majd csendes beletörődés. Zoli egyre többet járt el túrázni a barátaival, én meg egyre többször maradtam otthon egyedül, a kanapén ülve, kezemben egy félig kiolvasott könyvvel, amit sosem fejeztem be.

A barátnőm, Judit mindig azt mondta: – Éva, ne hagyd magad! Egy férfi sosem lesz hűséges, ha unatkozik. Menj vele! De én már nem bírtam. A térdem fájt, a derekam is rakoncátlankodott. Egyre jobban vágytam a nyugalomra, egy forró fürdőre, egy csendes vasárnap reggelre. Zoli viszont csak ment és ment – először még hívott, aztán már csak szólt indulás előtt.

Aztán egy este hazaért, és valami megváltozott benne. Nem szólt hozzám napokig. Végül leült velem szemben az asztalhoz, és azt mondta: – Sajnálom. Szerelmes lettem. Nem akartam, de megtörtént.

Nem sírtam. Csak ültem ott, mintha valaki más életét nézném kívülről. Aztán jött a lakáscsere ötlete – ő maradna a nagyobb lakásban az új nővel és annak kisfiával, én meg kereshetek magamnak valami kisebbet. Először tiltakoztam, de aztán rájöttem: minek nekem ekkora lakás? Úgyis csak az üresség visszhangzik benne.

Judit persze kiakadt: – Te teljesen hülye vagy? Odaadod neki a lakást? És mi lesz veled? De én csak legyintettem. – Legalább a gyereknek lesz hol laknia – mondtam halkan.

Így kerültem egy egyszobás panelba Kőbányán. Új élet – vagy inkább csak túlélés. Minden reggel ugyanaz: felkelek, elmegyek dolgozni az iskolába adminisztrátorként, hazajövök, főzök magamnak valamit, aztán ülök a tévé előtt vagy olvasok. Néha Judit átjön egy üveg borral, de legtöbbször csak a csend van velem.

Egyik este csörgött a telefonom. A kijelzőn a testvérem neve villogott: Tamás. Évek óta alig beszéltünk. Ő vidéken maradt anyánkkal, én meg eljöttem Pestre tanulni és itt ragadtam. A család mindig is úgy nézett rám, mint aki elárulta őket – hiszen „városi lettem”, „gazdag pesti”.

– Szia Éva – szólt bele Tamás fáradt hangon. – Anyu nagyon rosszul van. Már alig tud felkelni az ágyból. Jó lenne, ha lejönnél pár napra segíteni.

– Most nem tudok szabadságot kivenni – válaszoltam automatikusan. – Talán jövő hónapban…

– Persze – vágott közbe Tamás keserűen. – Neked mindig fontosabb volt a munka meg az életed ott Pesten. Itt meg minden rám szakad.

Letette. Ott maradtam a sötét szobában a telefon csengése után visszamaradó csendben. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálom túlélni ezt az egészet?

Másnap reggel anyám hívott fel remegő hangon: – Kislányom, miért nem jössz haza? Tamás is annyira elfáradt már…

– Anyu, tudod jól, hogy nem olyan könnyű csak úgy szabadságot kivenni…

– Régen bezzeg mindig hazajöttél! Most meg mintha már nem is lennél a lányom…

A könnyek végigfolytak az arcomon. Hirtelen minden teher rám szakadt: a válásom fájdalma, az anyám betegsége, Tamás haragja és az évek óta cipelt bűntudat.

A munkahelyemen is egyre nehezebben viseltem el a kollégák kérdéseit: – Mi újság otthon? Van valakid? Mikor mész haza vidékre? Mindig csak mosolyogtam és tereltem a témát.

Egyik délután Judit rám nézett: – Éva, te teljesen eltűntél önmagad elől is. Mikor nevettél utoljára szívből?

Nem tudtam válaszolni.

Végül elmentem vidékre anyámhoz. A régi ház dohos szaga azonnal visszarepített gyerekkoromba. Anyám az ágyban feküdt, Tamás pedig fáradtan főzte a levest a konyhában.

– Na végre! – mordult rám Tamás. – Gondolom két nap múlva már mész is vissza Pestre?

– Tamás… ne csináld ezt…

– Mit? Hogy mindent én csinálok? Hogy Edi is elhagyott emiatt? Hogy anyu egész nap engem hívogat?

Anyám közben sírni kezdett: – Ne veszekedjetek már! Nem akarom ezt hallgatni!

Ott álltam két ember között, akik mindketten tőlem vártak megoldást – de én magamat sem tudtam összerakni.

Az éjszakák hosszúak voltak abban a házban. Anyám minden órában felkeltett: vizet kért, gyógyszert keresett vagy csak beszélgetni akart. Tamás hajnalban indult dolgozni a földekre; mire visszaért, már alig állt a lábán.

Egyik este leült mellém:
– Miért mentél el innen annak idején? Miért hagytál itt engem ezzel az egésszel?
– Mert élni akartam! – tört ki belőlem váratlanul. – Mert elegem volt abból, hogy mindig csak neked kedveztek! Hogy sosem voltam elég jó!
Tamás lehajtotta a fejét.
– Sajnálom… De most már mindegy.

Hazafelé a vonaton azon gondolkodtam: vajon tényleg mindegy? Vagy még lehetne valamit helyrehozni?

Visszatértem Pestre, de minden más lett. A lakásom még kisebbnek tűnt; a magány még hangosabban zúgott körülöttem.

Egy este Zoli keresett meg üzenetben: „Remélem jól vagy.” Ennyi volt az egész. Nem válaszoltam neki.

A munkahelyemen egyre többet vállaltam magamra; mintha ezzel akarnám bizonyítani magamnak és másoknak is: van értelme annak, hogy itt vagyok.

De minden este ugyanazt kérdeztem magamtól:
– Vajon lehet-e újrakezdeni negyven felett úgy igazán? Vagy örökre cipelni kell mindazt, amit mások ránk pakoltak?

Ti mit gondoltok? Van még esély boldogságra ennyi csalódás után?