Túlórák árnyékában: Egy elhallgatott házasság története

– Már megint itt vagy, Eszter? – kérdezte Zsuzsa, miközben a kabátját vette fel az irodában. Az órára néztem: este fél kilenc. A monitor fénye kékes árnyékot vetett az arcomra, a kávé kihűlt a bögrémben. – Még befejezem ezt a kimutatást, meg segítek Ádámnak az új pályázatban – feleltem halkan, de Zsuzsa csak legyintett.

– Tudod, hogy nem kellene mindig mindent magadra vállalnod. – A hangjában volt valami anyáskodó, de én csak elmosolyodtam.

– Otthon úgyis csak a csend vár – gondoltam magamban, de ezt már nem mondtam ki hangosan.

Az irodában maradni könnyebb volt, mint hazamenni. Gáborral már hónapok óta alig beszéltünk egymáshoz. Ha hazaértem, ő vagy a tévét bámulta, vagy a telefonját nyomkodta. Néha odavetett egy „Szia”-t, de abból sem érződött semmi melegség. Emlékszem, régen mennyit nevettünk együtt, mennyi közös tervünk volt. Mostanra csak két idegen lettünk egy lakásban.

Egyik este, amikor végre rászántam magam, hogy hazamenjek, Gábor már az asztalnál ült, vacsorázott. A tányéron hideg pörkölt, amit még reggel főztem. Leültem vele szemben.

– Milyen napod volt? – kérdeztem óvatosan.

– Ugyanolyan, mint mindig – válaszolta anélkül, hogy rám nézett volna.

– Sokat dolgoztam ma is… – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

– És? – vont vállat. – Legalább valaki hasznos ebben a házban.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Azt hittem, ha többet dolgozom, ha mindent megcsinálok otthon és a munkahelyen is, akkor majd észreveszi az erőfeszítéseimet. De csak egyre távolabb kerültünk egymástól.

A következő hetekben még később jártam haza. Az irodában legalább szükség volt rám: Ádám mindig hálásan mosolygott, amikor segítettem neki egy újabb Excel-táblázattal; Zsuzsa gyakran hozott nekem kávét, és együtt nevettünk a főnök viccein. Ott éreztem magam valakinek.

Otthon viszont minden ugyanaz maradt. Gábor egyre ingerültebb lett. Egyik este, amikor halkan becsuktam magam mögött az ajtót, már várt rám.

– Meddig akarsz még így élni? – kérdezte dühösen.

– Mire gondolsz? – próbáltam nyugodt maradni.

– Arra, hogy sosem vagy itthon! Mintha nem is érdekelne ez az egész! – kiabált.

– Te sem beszélsz velem! – csattantam fel végre én is. – Próbáltál mostanában odafigyelni rám? Megkérdezted egyszer is, hogy érzem magam?

– Neked mindig csak a munka fontos! – vágott vissza.

– Neked pedig csak az, hogy minden ugyanúgy menjen tovább! Hogy ne kelljen semmin változtatni! – zokogtam fel.

Aznap éjjel külön szobában aludtunk. A csend olyan vastag volt közöttünk, hogy szinte fojtogatott.

Másnap reggel korán keltem. Néztem Gábort alvás közben: az arca fáradt volt és idegen. Vajon mikor lett ilyen? Vajon én változtam meg ennyire vagy ő?

A munkahelyemen mindenki észrevette rajtam a feszültséget. Zsuzsa odahúzott egy széket mellém ebédszünetben.

– Mi van veled mostanában? – kérdezte halkan.

– Nem tudom… – sóhajtottam. – Mintha két külön életet élnék. Itt még érzem, hogy számítok valamit… otthon meg csak… mintha levegő lennék.

Zsuzsa megszorította a kezem.

– Nem lehet így élni örökké. Beszéljetek egymással! Vagy legalább magaddal legyél őszinte: mit akarsz igazán?

Hazafelé menet azon gondolkodtam: mit akarok igazán? Szerettem Gábort… vagy csak a régi emlékeket szerettem? Miért nem tudunk már egymáshoz szólni?

Aznap este leültem mellé a kanapéra. Halk volt a tévé zaja.

– Gábor… beszélhetnénk? – kérdeztem félve.

Rám nézett, először hosszú hetek óta igazán.

– Miről?

– Rólunk… arról, hogy mi lett velünk. Hogy miért érzem azt, hogy menekülnöm kell innen…

Sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Én is érzem. De nem tudom, hogyan lehetne jobb…

Ott ültünk egymás mellett némán. Nem oldódott meg semmi azon az estén sem. De legalább kimondtuk: baj van. Talán ez volt az első lépés valami felé – vagy valami elengedése felé.

Most itt ülök az üres lakásban, Gábor elment pár napra vidékre az anyjához. Gondolkodom: vajon tényleg lehet még újrakezdeni? Vagy csak a megszokás tart minket össze?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni egy kapcsolatért, ha már csak a csend maradt belőle?