Újra a múlt árnyékában: Egy exférj különös ajánlata

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A húsz évvel ezelőtti válásunk óta most először néztem a szemébe. Azóta semmit sem változott: ugyanaz a hűvös, számító tekintet, amitől annak idején menekültem.

– Judit, gondold át józanul – mondta halkan, de éreztem a hangjában a régi erőszakosságot. – A lakás az enyém. Ha újra összeházasodunk, a fiunk, Marci nevén lehet. Másképp nem.

A szívem hevesen vert. Marci most végzett az egyetemen, albérletben lakik a barátnőjével, és minden fillért meg kell számolnia. Egy saját lakás mindent megváltoztatna számára. De hogy ezért újra hozzámegyek ahhoz a férfihoz, aki húsz évvel ezelőtt összetörte az önbecsülésemet?

A múlt képei villantak fel előttem: Gábor kiabálása, amikor későn értem haza a munkából; a gúnyos megjegyzései, amikor nem volt tökéletes a vacsora; az az este, amikor először mondtam ki hangosan: „Elég volt!”

– Anyu, miért vagy ilyen ideges? – kérdezte Marci, amikor este hazajött. Próbáltam mosolyogni, de érezte rajtam a feszültséget.

– Semmi baj, csak fáradt vagyok – hazudtam. De nem bírtam sokáig magamban tartani.

Másnap reggel leültettem Marcit.

– Fiam, beszélnünk kell valamiről. Apád… – elakadtam. Hogy mondjam el neki? Hogy magyarázzam meg ezt az abszurd helyzetet?

– Apám? – nézett rám döbbenten. – Nem is beszéltünk vele évek óta!

– Most felbukkant. Azt mondja, ha újra összeházasodunk, rád írja a lakását.

Marci arca eltorzult.

– Ez valami vicc? Miért csinálja ezt?

– Nem tudom – sóhajtottam. – Talán magányos. Talán csak bosszantani akar engem. Vagy így akarja irányítani az életemet még mindig.

Marci sokáig hallgatott.

– És te mit gondolsz? – kérdezte végül halkan.

– Nem tudom – ismételtem. – Az eszem azt mondja, hogy ne engedjek neki. De a szívem… szeretném, ha neked könnyebb lenne az életed.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és hallgattam a város zaját: egy távoli sziréna, egy motorbicikli zúgása. Vajon hány anya állt már ilyen döntés előtt? Hányan áldozták fel magukat a gyerekeikért?

Másnap Gábor újra felhívott.

– Nos? Gondolkodtál?

– Gábor, miért csinálod ezt? – kérdeztem fáradtan. – Miért nem adod oda egyszerűen Marcinak a lakást?

– Mert azt akarom, hogy újra együtt legyünk – felelte ridegen. – Egyedül vagyok. És tudom, hogy te sem találtad meg azt, akit kerestél.

Ez igaz volt. Azóta nem volt komoly kapcsolatom. De nem azért, mert Gábor után senki sem kellett volna – hanem mert féltem újra bízni.

– Ez zsarolás – mondtam ki végül.

– Hívd aminek akarod – vont vállat. – De ez az ajánlatom.

A következő napokban mindenki erről beszélt körülöttem: a kolléganőim a munkahelyen, akiknek elmeséltem; anyám, aki sírva könyörgött, hogy ne menjek vissza Gáborhoz; még a szomszéd néni is tudomást szerzett róla valahonnan.

– Juditkám, egy anya mindent megtesz a gyerekéért – mondta Erzsi néni bölcsen. – De nem mindegy, milyen áron.

Marci is egyre feszültebb lett.

– Anyu, ne csináld! Nem akarom, hogy miattam szenvedj! Majd megoldom valahogy…

De láttam rajta az aggodalmat. Tudta jól: egy saját lakás Budapesten ma már szinte elérhetetlen álom egy fiatalnak.

Egyik este leültem írni egy levelet Gábornak. Hosszú percekig csak bámultam az üres papírt. Mit írhatnék annak az embernek, aki egyszer már tönkretette az életemet?

„Gábor,
Nem fogok hozzád menni csak azért, hogy Marcinak lakása legyen. Ha tényleg szereted őt, add oda neki feltétel nélkül. Ha nem tudsz szeretetből adni, akkor inkább ne adj semmit.”

Nem küldtem el a levelet. Másnap reggel összetéptem.

A döntés végül Marcira maradt. Egy este leült mellém.

– Anyu… beszéltem apával. Megmondtam neki, hogy nem akarom ezt így. Ha tényleg segíteni akar rajtam, akkor tegye meg anélkül is, hogy téged bántana vele.

Könnyek szöktek a szemembe. Büszke voltam rá – és közben összetörve éreztem magam.

Gábor végül nem adta oda a lakást. Marci továbbra is albérletben él, én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg mindig az önfeláldozás az anyai szeretet legmagasabb foka? Vagy néha épp azzal adunk legtöbbet a gyerekeinknek, ha nemet mondunk arra, ami megalázó?

Talán sosem tudom meg biztosan… De ti mit tennétek a helyemben? Megéri feladni önmagunkat egy ilyen ajánlatért?