Újra egymásra találni: Egy anya vallomása a lányához vezető útról

– Miért nem hív már fel soha? – kérdeztem magamtól, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonom kijelzőjét bámultam. A férjem, Laci, csendben kavargatta a teáját, de láttam rajta, hogy őt is bántja valami. Dóra, a mi egyetlen lányunk, három hónapja ment férjhez. Azóta mintha eltűnt volna az életünkből.

– Biztosan elfoglaltak – próbálta Laci magyarázni, de a hangjában ott bujkált a bizonytalanság. – Tudod, most minden új nekik.

– De hát miért nem ír legalább egy üzenetet? Régen minden nap beszéltünk! – fakadtam ki, és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban az utolsó beszélgetésünket Dórával. Akkor is veszekedtünk. Azt mondtam neki, hogy túl gyorsan döntött az esküvőről, hogy nem is ismerik egymást igazán Gergővel. Ő csak annyit felelt: „Anya, kérlek, bízz bennem!” De én nem tudtam elengedni a félelmeimet.

A következő héten Laci megpróbált felhívni Dórát. Röviden beszéltek, de amikor megkérdezte, mikor látjuk őket legközelebb, Dóra csak annyit mondott: „Majd jelentkezem.” Aztán letette.

A szomszédasszonyom, Marika néni is észrevette rajtam a változást. – Valami baj van Dórával? – kérdezte egyszer a lépcsőházban.

– Nem tudom – sóhajtottam. – Mintha már nem is lennénk fontosak neki.

– Tudod, az én fiam is eltávolodott egy időre – mondta halkan. – De visszatalált hozzám. Adj időt neki!

De nekem minden nap egy örökkévalóságnak tűnt. Egyre többet gondoltam arra, vajon mit rontottam el. Túl szigorú voltam? Túl sokat vártam el tőle? Vagy egyszerűen csak felnőtt és már nincs rám szüksége?

Egy vasárnap reggel Laci azt mondta:

– El kellene mennünk hozzájuk. Meglephetnénk őket.

– És ha csak terhükre vagyunk? – kérdeztem aggódva.

– Akkor legalább tudni fogjuk, hogy próbálkoztunk.

Így hát sütöttem egy adag túrós batyut – Dóra kedvence volt gyerekkorában –, és elindultunk hozzájuk Zuglóba. Az út alatt végig azon gondolkodtam, vajon örülni fog-e nekünk vagy csak zavarba hozzuk.

Amikor becsöngettünk, Gergő nyitott ajtót. Kedvesen mosolygott, de láttam rajta a meglepetést.

– Sziasztok! Gyertek be! Dóra épp főz.

A konyhából hallottam Dóra hangját:

– Ki az?

– Anyuék! – felelte Gergő.

Dóra arca először meglepett volt, aztán valami furcsa árnyék suhant át rajta. Leültünk az asztalhoz, kínosan csendben ettük a sütit. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni:

– Hogy vagytok? Hogy megy a munka?

– Jól – felelte röviden Dóra.

Laci próbált viccelődni, de Dóra csak mosolygott egy kicsit. Éreztem, hogy valami nincs rendben.

Végül nem bírtam tovább:

– Dóra, kérlek… mondd el, mi bánt!

Sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Anya… mindig azt érzem, hogy nem vagy rám büszke. Hogy sosem elég jó az, amit csinálok. Az esküvő előtt is csak aggódtál és kritizáltál… Nem tudom, hogyan lehetnék neked elég jó.

A szívem összeszorult. Nem gondoltam volna, hogy így érez. Mindig csak jót akartam neki…

– Sajnálom – suttogtam könnyekkel a szememben. – Csak féltelek. De lehet, hogy túl sokat akartam irányítani az életedet.

Laci is megszólalt:

– Mi csak szeretünk téged. És hiányzol nekünk.

Dóra szemében is könnyek csillantak meg.

– Nekem is hiányoztok… Csak néha úgy érzem, hogy nem értetek meg.

Aznap este sokat beszélgettünk. Elmondta, mennyire nehéz neki megfelelni mindenkinek: a munkahelyén, Gergő családjában és nekünk is. Megígértem neki, hogy megpróbálok kevesebbet aggódni és többet hallgatni rá.

Azóta minden héten beszélünk telefonon vagy találkozunk egy kávéra. Néha még mindig vannak vitáink, de már tudjuk: fontosabb meghallgatni egymást, mint mindig igazat adni vagy irányítani a másikat.

Most már tudom: a szeretet nem azt jelenti, hogy mindent jobban tudok nála. Hanem azt, hogy ott vagyok mellette akkor is, ha hibázik vagy másképp dönt, mint ahogy én tenném.

Vajon hány szülő érzi még úgy magát Magyarországon, mint én? Hányan félnek attól, hogy elveszítik a gyermeküket csak azért, mert felnőtté vált? Ti mit tennétek másképp helyemben?