Újra együtt: Amikor az exférjem segítségre szorult, a családunk újra egymásra talált

– Nem hiszem el, hogy ezt kéri tőlem! – kiáltottam fel, miközben a telefon még mindig a kezemben remegett. A hang a vonal másik végén ismerős volt, mégis idegen: Vince, a volt férjem, akit tizenöt éve hagytam el. Azóta egyedül éltem ebben a kis zuglói lakásban, ahol minden tárgyat magam választottam ki, minden csend az enyém volt. Most mégis őt hallgattam, ahogy rekedt hangon könyörög: – Kérlek, Zsuzsa, nincs senkim más.

A szívem összeszorult. Nem tudtam eldönteni, hogy a harag vagy a sajnálat erősebb bennem. Vince mindig is büszke ember volt; sosem kért segítséget. Most viszont a rák legyőzte a büszkeségét is.

– Hogy képzeled? – kérdeztem halkan. – Tizenöt évig nem kerestél, most meg csak úgy idejönnél?

– Tudom, hogy nincs jogom kérni semmit – suttogta. – De nincs hova mennem. A testvérem Németországban él, anyám már nem él… csak te vagy.

Letettem a telefont. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Eszembe jutottak a régi veszekedéseink, amikor Vince késő estig dolgozott az építkezésen, én pedig egyedül fektettem le Dánielt és Annát. Aztán a csendes vacsorák, amikor már nem volt mit mondanunk egymásnak. Végül a válás: hideg papírok, rideg ügyvédnő, és két összetört gyerek.

Másnap reggel Dániel hívott.

– Anya, igaz, hogy apa beteg? – kérdezte aggódva.

– Igen – feleltem. – És azt szeretné, ha segítenénk neki.

– Én… nem tudom – mondta Dániel. – Annyi mindent tett velünk…

Anna is felhívott később.

– Anya, ha te segítesz neki, én is melletted állok – mondta határozottan. – De nem akarom újra átélni azt a feszültséget.

A következő napokban csak forgolódtam éjszakánként. Végül eldöntöttem: nem hagyhatom magára. Nem azért, mert még szeretem – az már rég elmúlt –, hanem mert ember vagyok. És mert a gyerekeim apja.

Vince néhány nap múlva megjelent nálam egy kopott sporttáskával és egy doboz gyógyszerrel.

– Köszönöm – mondta csendesen.

Az első hetek nehezek voltak. Vince sokat szenvedett; néha dühös lett rám mindenért: hogy túl sós a leves, hogy túl hangos a tévé. Éjszakánként hallottam, ahogy sír a fürdőszobában. Egyik este odamentem hozzá.

– Miért pont most? – kérdeztem tőle. – Miért most jössz vissza az életembe?

– Mert most értettem meg mindent – felelte halkan. – Hogy mennyit veszítettem el.

Dániel eleinte csak ritkán jött át. Mindig sietett: „Dolgom van, anya.” Anna viszont gyakran maradt nálunk éjszakára is; főzött apjának levest, mesélt neki az unokákról.

Egyik vasárnap délután mindannyian ott ültünk az asztal körül. Vince fáradtan mosolygott Dánielre:

– Fiam… sajnálom mindazt, amit elrontottam.

Dániel először csak némán bámulta az asztalt. Aztán lassan megszorította apja kezét.

– Én is hibáztam – mondta halkan.

Aznap este Anna odabújt hozzám:

– Anya… lehet újrakezdeni egy családot?

Nem tudtam válaszolni. Csak sírtam vele együtt.

A következő hónapokban Vince állapota hol javult, hol romlott. Együtt mentünk orvoshoz, együtt vártuk a vizsgálatok eredményét. Néha úgy éreztem, mintha visszamentünk volna az időben: együtt főztünk gulyást, együtt nevettünk egy régi magyar filmen.

De sosem felejtettem el a múltat. Egy este Vince rám nézett:

– Zsuzsa… megbocsátasz nekem?

Sokáig hallgattam.

– Megpróbálok – mondtam végül.

A gyerekeink is közelebb kerültek egymáshoz; Dániel végre elhozta hozzánk a kisfiát is. Anna férje segített Vincének a kertben; együtt ültettek paradicsomot.

Amikor Vince végül elment – csendesen, álmában –, mindannyian ott voltunk mellette. Fogtuk a kezét; nem volt már harag vagy szemrehányás.

Most itt ülök egyedül a nappaliban, és nézem a családi fotókat. Vajon tényleg lehet újrakezdeni? Meg tudunk bocsátani annak, aki egyszer összetörte a szívünket? Vagy csak megtanulunk együtt élni a múlt árnyaival?