Újrakezdés ötvenöt évesen: Egy asszony bátor lépése a családja ellenében

– Anyu, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltotta Zsófi, miközben a nappali asztalánál állt, ökölbe szorított kézzel. Dóra csak némán nézett rám, a szemeiben csalódottság és harag keveredett. László az ajtófélfának támaszkodott, arca vörös volt a dühtől.

– Elég volt! – csattant fel végül a férjem. – Ha most elmész, ne is gyere vissza! Nem lesz többé családod!

A szívem hevesen vert. A kezem remegett, ahogy a bőröndöm fülét szorítottam. Ötvenöt év. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy végre kimondjam: elég. Hogy végre magamra gondoljak. Hogy ne csak anya és feleség legyek, hanem Éva is – egy önálló ember, aki vágyik valami többre.

Aznap este órákig ültem a kis albérletemben Zuglóban, egyedül. A falak ridegek voltak, az ablakon túl a villamos csilingelt. A telefonom újra és újra rezgett: „Anyu, kérlek, gondold át!”, „Mi lesz velünk nélküled?”, „Hogy tehetted ezt apával?”. Egyik üzenetre sem válaszoltam.

A következő napokban minden reggel ugyanaz a kérdés gyötört: vajon helyesen döntöttem? A boltban ismerős arcokat láttam, akik elfordultak tőlem. A régi barátnőim közül senki sem keresett. Egyedül voltam, de először éreztem azt is, hogy szabad vagyok.

A munkahelyemen – egy könyvtárban dolgoztam részmunkaidőben – mindenki tudta, mi történt. Az egyik kolléganőm, Márta odajött hozzám egy délután:

– Éva, ha beszélgetni szeretnél… tudod, hol találsz.

– Köszönöm – suttogtam.

Otthon esténként gyakran sírtam. Hiányoztak a lányaim nevetései, László morgolódása a tévé előtt. De amikor reggel felébredtem, nem kellett senkinek reggelit készítenem, nem kellett mosogatnom más után. Csak magamért feleltem.

Egyik este Márta meghívott magához vacsorára. Ott volt a férje is, András, és a felnőtt fiuk, Gergő. A vacsora után Márta megkérdezte:

– Miért most? Miért ötvenöt évesen?

Sokáig hallgattam. Aztán kibukott belőlem:

– Mert egész életemben másokat szolgáltam ki. Mindig csak adtam: időt, energiát, szeretetet. És most… most már nem bírtam tovább. Úgy éreztem, ha még egy napot ott maradok, megfulladok.

András bólintott.

– Sokan nem merik megtenni ezt a lépést – mondta halkan.

A következő hetekben lassan kezdtem újraépíteni magam. Jelentkeztem egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Az első alkalommal remegett a kezem az ecsettel. De ahogy a színek elkezdtek keveredni a vásznon, valami megmozdult bennem.

Egyik délután Dóra hívott.

– Anya… beszélhetnénk?

A hangja bizonytalan volt.

– Persze – feleltem.

Találkoztunk egy kávézóban. Dóra szemei karikásak voltak.

– Nem értem… miért nem szóltál előbb? Miért nem mondtad el, hogy ennyire rossz neked?

– Próbáltam – suttogtam –, de mindig csak azt hallottam vissza: „Anyu majd megoldja”, „Anyu úgyis ráér”…

Dóra sírni kezdett.

– Sajnálom…

Megöleltük egymást. Akkor éreztem először reményt arra, hogy talán egyszer újra család lehetek velük – de már másképp.

Lászlóval hónapokig nem beszéltem. Egy nap azonban levelet kaptam tőle:

„Éva,
Nem értem a döntésedet, de most már látom: boldogabb vagy nélkülem. Talán én is hibáztam. Vigyázz magadra!”

Elolvastam többször is. Nem tudtam sírjak vagy nevessek.

Azóta eltelt egy év. Még mindig egyedül élek Zuglóban. Néha magányos vagyok – de már nem félek tőle. Festek, olvasok, néha találkozom Mártával vagy Dórával. Zsófi még mindig haragszik rám; talán egyszer ő is megérti majd.

Sokan azt mondják: önző voltam. De vajon tényleg az? Vagy csak végre mertem élni? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon van-e joga egy nőnek ötvenöt évesen újrakezdeni az életét?