Üres lakás anyám után: Elmúlhat-e az anyai szeretet?
– Miért nem hívsz fel gyakrabban, Zsuzsi? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen markoltam a bögrét. A vonal másik végén hosszú csend volt. Csak a hűtő zúgása töltötte ki a lakást, amely most már túl nagy volt nekem egyedül.
– Anya, dolgozom, gyerekek vannak, tudod jól… – válaszolta végül Zsuzsi fáradtan. Hangjában ott bujkált a türelmetlenség, amitől összeszorult a szívem.
– Tudom, csak… néha jó lenne hallani rólad. – Próbáltam nem sírni. Nem akartam megint ráakaszkodni. De mióta Laci is elköltözött Pestre, már csak az emlékek maradtak társaságomnak.
Tizenöt éve halt meg a férjem, András. Akkor még azt hittem, hogy a gyerekeim majd velem maradnak, vagy legalábbis gyakran meglátogatnak. De az élet másképp alakult. Zsuzsi három unokával és egy elfoglalt férjjel él Győrben, Laci pedig egyre ritkábban jelentkezik. A lakás minden sarka rájuk emlékeztet: a gyerekszoba falán még ott vannak a régi rajzok, a nappaliban András fotója néz rám szigorúan.
A legrosszabbak az esték. Ilyenkor ülök az ágy szélén, és hallgatom a város zaját az ablakon túl. Néha úgy érzem, mintha mindenki elfelejtett volna. Pedig egész életemben csak adtam: tanítottam mások gyerekeit, otthon pedig mindent megtettem Zsuzsiért és Laciért. Most mégis úgy érzem, mintha valami elromlott volna közöttünk.
Egyik vasárnap délután váratlanul becsöngetett Laci. Meglepődtem, mert hónapok óta nem láttam. Az ajtóban állt, kezében egy üveg borral.
– Szia, anya! Gondoltam, megleplek – mondta mosolyogva.
– Gyere be! – mondtam gyorsan, és próbáltam elrejteni az izgatottságomat.
Leültünk a nappaliban. Laci feszengve nézett körül.
– Minden ugyanolyan itt – jegyezte meg halkan.
– Igen… nehéz lenne változtatni – válaszoltam. – Minden emlék itt van.
Laci sóhajtott.
– Anya… beszélnünk kellene. Zsuzsi is aggódik érted. Tudjuk, hogy magányos vagy… de nekünk is nehéz. Néha úgy érezzük, hogy bűntudatot keltesz bennünk.
Ez úgy ütött szíven, mintha pofont kaptam volna.
– Nem akarok bűntudatot kelteni… csak hiányoztok – suttogtam.
– Tudom – felelte Laci –, de nekünk is van életünk. Nem lehet mindig minden ugyanúgy.
Aznap este sokáig gondolkodtam azon, amit mondott. Vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy eltávolodtunk egymástól? Vagy csak az idő múlása sodort minket messzire?
A következő napokban próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem a balkonon, olvastam régi naplókat. Egyik este elővettem egy levelet, amit anyám írt nekem még fiatal koromban. Akkoriban haragudtam rá, mert úgy éreztem, sosem ért meg igazán. Most viszont minden sora fájón ismerős volt.
„Drága Teri! Tudom, hogy néha nehéz velem… de csak azt akarom, hogy boldog légy. Az anyai szeretet néha túl soknak tűnik, de hidd el, nem tudom másképp csinálni.”
Sírtam. Rájöttem: ugyanazokat a hibákat követem el én is. Talán túl sokat várok el Zsuzsitól és Lacitól. Talán nem engedem őket igazán felnőni.
Egy hét múlva Zsuzsi felhívott.
– Anya… beszélhetünk? – kérdezte óvatosan.
– Persze, kicsim.
– Sajnálom, ha néha türelmetlen vagyok veled. Csak annyi minden történik egyszerre… De szeretlek! És hiányzol nekem is.
Elmosolyodtam a könnyeimen keresztül.
– Én is szeretlek titeket… csak néha nehéz egyedül.
– Tudom – mondta Zsuzsi halkan –, de próbálj meg új dolgokat találni magadnak! Menj el klubba vagy tanfolyamra! Ne csak ránk várj!
Elgondolkodtam ezen. Másnap elmentem a nyugdíjasklubba a sarki művelődési házba. Eleinte idegennek éreztem magam, de hamarosan beszélgetni kezdtem Marikával és Ilonával. Kiderült: nem vagyok egyedül az érzéseimmel. Mindannyian küzdünk azzal, hogy hogyan engedjük el a gyerekeinket anélkül, hogy elveszítenénk őket.
Azóta minden héten találkozunk. Néha együtt főzünk vagy sétálunk a parkban. A lakás már nem tűnik olyan üresnek – hiszen tele van új emlékekkel is.
De esténként még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg elmúlhat az anyai szeretet? Vagy csak átalakul valami mássá?
Ti mit gondoltok? Meg lehet tanulni elengedni azt, akit egész életünkben féltettünk?