Választanom kellett: a házasságom vagy a gyermekem – Egy anya vallomása

„Nem tudom tovább csinálni, Anna! Vagy én, vagy az a gyerek!” – Gábor hangja remegett a düh és kétségbeesés határán. Az ablakon túl a februári szél csapkodta a redőnyt, mintha csak az én szívemet tépázná. A konyhaasztalnál ültem, kezem a hasamon, ahol már három hónapja dobogott egy új élet. Azt hittem, ismerem Gábort. Azt hittem, a szerelmünk mindent kibír. De aznap este minden megváltozott.

„Gábor, kérlek… ez a mi gyermekünk. Hogy mondhatsz ilyet?” – suttogtam, miközben próbáltam elrejteni a könnyeimet. Ő csak állt ott, karba tett kézzel, mintha egy idegen lenne. „Nem vagyok kész erre. Nem akarok gyereket. Ha megtartod, én elmegyek.”

A csend, ami ránk telepedett, szinte fojtogató volt. Aznap éjjel alig aludtam. Anyám hangja csengett a fejemben: „Anna, a család mindennél fontosabb.” De mi van akkor, ha a családod széthullik egy döntés miatt? Hajnalban felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát. „Mit tennél a helyemben?” – kérdeztem remegő hangon.

„Anna, te mindig is anya akartál lenni. Gábor meg… hát, ő mindig is félt a felelősségtől. De ez most már nem csak rólatok szól.”

A következő napokban Gábor kerülte a tekintetemet. Alig beszéltünk. Az anyósom, Ilona néni is megpróbált közbelépni: „Kislányom, gondold át jól! Egy gyerek mindent megváltoztat.” De én már döntöttem. Nem tudtam volna elengedni azt az apró életet bennem.

Amikor végül kimondtam Gábornak: „Meg fogom tartani a babát”, láttam rajta, hogy valami végleg eltört benne. Pár nap múlva összepakolta a holmiját és elment. Az üres lakásban csak a hűtő zúgása maradt társaságomul.

A családom sem fogadta könnyen a döntésemet. Apám hetekig nem szólt hozzám. A testvérem, Zsuzsi azt mondta: „Anna, lehet, hogy megbánod még ezt.” De minden reggel, amikor felébredtem és éreztem a kisbabám mozgását, tudtam, hogy helyesen cselekedtem.

A terhességem nehéz volt – nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Egyedül jártam orvoshoz, egyedül vásároltam babaruhákat a Lehel piacon. Néha irigykedve néztem azokat az anyukákat, akik mellett ott állt az apuka is. De amikor megszületett Bence, minden fájdalmat elfelejtettem.

Az első hónapok magányosak voltak. Gábor nem jelentkezett. Anyám néha áthozott egy tál levest vagy segített fürdetni Bencét, de közben mindig ott volt a szemében az aggodalom: „Mi lesz így veletek?”

Egy év telt el így. Egy nap váratlanul csöngettek – Gábor állt az ajtóban. Megöregedettnek tűnt, fáradtnak és megtörtnek.

– Megnézhetem őt? – kérdezte halkan.

Bence épp aludt. Beengedtem Gábort, és percekig csak némán nézte a kisfiát.

– Sajnálom – mondta végül. – Gyáva voltam.

Nem tudtam mit mondani. A szívem egyszerre sajgott és megkönnyebbült. De már nem volt visszaút.

Azóta Bence lassan ötéves lett. Gábor néha meglátogatja őt, de sosem marad sokáig. Én pedig megtanultam egyedül boldogulni – dolgozom egy könyvelőirodában, esténként mesét olvasok Bencének, hétvégén játszótérre megyünk.

Sokan azt mondják: „Anna, erős vagy.” De néha még most is elgondolkodom: vajon tényleg jól döntöttem? Mi lett volna, ha másképp választok? Lehet-e valaha teljes egy család, ha az egyik fele hiányzik?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg minden anya képes feláldozni mindent a gyermekéért?