Valentina átalakulása: Egy házasság árnyékában

– Valentina, te vagy az? – kérdeztem döbbenten, amikor kinyitotta előttem az ajtót. A haját most szőkére festette, tökéletesen sminkelt arca mögött alig ismertem rá. Régen mindig pizsamában, kócosan fogadott, most pedig sportos leggingsben és egy menő edzőcipőben állt előttem.

– Szia, Kata! – mosolygott rám, de a mosolyában volt valami idegen. – Gyere be, a gyerekek a szobájukban játszanak.

Beléptem a lakásba, ahol minden szokatlanul rendben volt. A régi, megszokott káosz – játékok a földön, félig üres bögrék az asztalon – eltűnt. Mintha egy magazinból lépett volna elő a lakás is.

– István mikor jön haza? – kérdeztem óvatosan.

– Ma is későn. Mostanában mindig bent marad túlórázni – válaszolta Valentina, miközben a konyhába vezetett. – Kávét?

Bólintottam. Figyeltem őt, ahogy kecses mozdulatokkal készíti a kávét. Az arca feszült volt, mintha valamit titkolna.

– Hogy vagy? – próbálkoztam újra.

– Jól vagyok – vágta rá gyorsan. – Mostanában sokat járok edzőterembe. Szükségem volt egy kis változásra.

A hangja keményen csengett. Eszembe jutottak azok az esték, amikor együtt nevettünk a kanapén, miközben a gyerekek elaludtak. Most mintha egy falat húzott volna maga köré.

A gyerekek viháncolása hallatszott be a szobából. Valentina odapillantott, majd halkan hozzátette:

– Néha úgy érzem, megfulladok ebben az életben.

Meglepődtem az őszinteségén. – Mi történt? – kérdeztem halkan.

Sóhajtott. – István már nem figyel rám. Csak dolgozik. Én meg… én meg próbálom újra megtalálni magam. Nem akarok csak anya és feleség lenni. Szeretném érezni, hogy még számítok valakinek.

– Számítasz! – mondtam gyorsan.

– De kinek? – nézett rám könnyes szemmel. – A gyerekeknek persze. De Istvánnak? Néha azt hiszem, ha eltűnnék, fel sem tűnne neki.

Csend lett köztünk. A kávé illata keveredett a kimondatlan szavak feszültségével.

Este István fáradtan esett be az ajtón. Alig nézett Valentinára, csak odavetett egy gyors „Szia!”-t, majd leült a laptopja elé.

– Jó napod volt? – kérdezte Valentina halkan.

– Rengeteg munka volt – morogta István anélkül, hogy ránézett volna.

A vacsora alatt alig beszéltek egymással. A gyerekek próbálták oldani a hangulatot, de mindenki érezte a feszültséget.

Később Valentina mellém ült a kanapéra.

– Kata, szerinted normális ez? Hogy két ember ennyire el tud távolodni egymástól?

– Nem tudom – vallottam be. – De beszélnetek kellene egymással.

– Próbáltam. De mindig csak azt mondja: „Majd ha kevesebb lesz a munka.” De sosem lesz kevesebb.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Hallottam, ahogy Valentina halkan sír a fürdőszobában. István pedig már rég elaludt a kanapén, fejhallgatóval a fején.

Másnap reggel Valentina korán kelt. Edzőterembe indult. A gyerekeket én vittem oviba és iskolába. Útközben a nagyobbik lányuk, Dorka halkan megszólalt:

– Kata néni, anya mostanában mindig szomorú. Apa meg sosem játszik velünk.

Összeszorult a szívem. Vajon hány családban játszódik le ugyanez nap mint nap?

Délután Valentina fáradtan tért haza. Leült mellém és halkan megszólalt:

– Van valaki az edzőteremben… Zoltánnak hívják. Kedves velem. Meghallgat. Néha úgy érzem, mellette újra élek.

Ránéztem. Láttam rajta a bűntudatot és a vágyakozást is.

– És mit akarsz tenni? – kérdeztem óvatosan.

– Nem tudom… Félek tönkretenni mindent. De félek attól is, hogy így marad minden örökre.

Aznap este Valentina és István között kitört a veszekedés. Hallottam, ahogy Valentina sírva kiabál:

– Nem bírom tovább ezt az ürességet! Nem vagyok láthatatlan!

István csak állt ott némán, mintha nem értené, mi történik körülötte.

A következő napokban mindenki kerülte egymást. A gyerekek csendesebbek lettek. Valentina még többet járt edzőterembe, István még többet dolgozott.

Egy hét múlva Valentina összepakolt egy bőröndöt és elment néhány napra az anyjához. A gyerekeket Istvánra hagyta.

Azóta sem tudom, mi lesz velük. Vajon képesek lesznek újra egymásra találni? Vagy ez már csak egy illúzió?

Néha azon gondolkodom: hány nő él ma Magyarországon úgy, mint Valentina? Hány férj veszi észre túl későn, hogy elvesztette azt, aki valaha mindene volt?

„Vajon tényleg csak ennyi lenne egy házasság vége? Vagy van még remény arra, hogy újra egymásra találjunk?”