Váratlan találkozás a Sparban: a férjem és a legjobb barátnőm – egy magyar nő története a bizalomról, árulásról és újrakezdésről

– Ne hazudj nekem, Gábor! Láttam, amit láttam! – kiáltottam, miközben remegő kézzel próbáltam letörölni a könnyeimet a Spar parkolójában. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Gábor ott állt előttem, zavartan, egyik kezében egy zacskó narancs, másikban a kulcscsomója.

– Zsófi, kérlek… csak beszélgettünk! – próbált magyarázkodni, de én már nem tudtam hallgatni. A fejemben visszhangzott az a jelenet: ahogy a férjem és a legjobb barátnőm, Dóri, egymáshoz hajolva nevetnek, Gábor keze Dóri derekán. Nem volt csók, nem volt semmi egyértelmű – de az a közelség… az az intimitás…

Aznap reggel még minden olyan átlagosnak tűnt. A panelban, ahol lakunk Zuglóban, Gábor már korán elment edzeni – szokása szerint. Én otthon maradtam, próbáltam dolgozni home office-ban, de közben azon kattogtam, hogy vajon mikor sikerül végre teherbe esnem. Négy éve vagyunk házasok, két éve próbálkozunk – hormonvizsgálatok, nőgyógyászati időpontok, gyógyszerek. Gábor mindig türelmes volt velem. Sosem hibáztatott. Sőt, ő mondta ki először: „Ha nem jön össze, örökbe is fogadhatunk.”

Dóri pedig… hát ő volt az én lelki támaszom. Gyerekkorunk óta barátnők vagyunk. Együtt jártunk általánosba, együtt buliztunk az egyetemen. Ő mindig csinosabb volt nálam – hosszú barna haja, sportos alakja, magabiztos mosolya. Jó állása van egy reklámügynökségnél, saját lakása az Örsön. És persze: Gábor is ismeri őt. Néha együtt mentek futni a Városligetben – legalábbis ezt mondták.

Azon a napon csak kenyeret akartam venni. A Sparban aztán megláttam őket: Dóri egy polcnál állt, Gábor mellette. Nevetgéltek valamin. Aztán Gábor odahajolt hozzá – túl közel. Dóri megérintette a karját. Megálltam egy pillanatra – azt hittem, rosszul látok. De amikor Dóri megfordult és meglátott engem, hirtelen elengedte Gábort.

– Szia Zsófi! – szólt oda Dóri idegesen.

– Szia – válaszoltam fagyosan.

Gábor rám nézett: – Miért vagy itt ilyen korán?

– Kenyeret akartam venni – mondtam gépiesen.

Aztán egyszerűen nem bírtam tovább: ledobtam a kosaramat és kiszaladtam az üzletből. Kint levegő után kapkodtam. Gábor utánam jött.

– Zsófi! Várj már! Ez nem az, aminek látszik!

– Akkor mi? Magyarázd el! – zokogtam.

– Csak összefutottunk! Dóri is most jött edzésről… beszélgettünk…

– És ehhez hozzá kell érni? – kérdeztem keserűen.

Gábor csak állt ott némán.

Hazamentem. Nem szóltam hozzá egész este. Dóri írt Messengeren: „Zsófi, kérlek, beszéljünk!” De én nem válaszoltam.

Másnap reggel összepakoltam pár ruhát és elmentem anyuékhoz Kistarcsára. Anyu rögtön érezte, hogy baj van.

– Mi történt? Veszekedtetek? – kérdezte aggódva.

– Nem akarok róla beszélni – feleltem.

Apám csak annyit mondott: – Ha bántott, majd én elintézem!

Nem értették, hogy miért vagyok levert. Napokig csak feküdtem az ágyban és bámultam a plafont. Dóri naponta hívott – egyszer sem vettem fel. Gábor is írt üzeneteket: „Hiányzol.” „Nem történt semmi.” „Szeretlek.”

De bennem csak egy gondolat zakatolt: ha tényleg nem történt semmi, akkor miért érzem úgy, mintha minden összeomlott volna?

Aztán egy este anyu leült mellém.

– Zsófi… tudod, apád is volt fiatal… én is voltam féltékeny… De néha az ember többet képzel bele valamibe, mint ami valójában történt.

– Anyu… én láttam őket! Láttam azt a pillantást…

– Lehet… de lehet, hogy csak barátok. Vagy csak te vagy most túlérzékeny…

Felcsattantam:

– Túlérzékeny? Anyu! Két éve próbálkozunk gyerekkel! Éjjel-nappal azon stresszelek, hogy mi van velem! És most azt kell néznem, hogy a férjem meg a legjobb barátnőm összesúgnak mögöttem?

Anyu csak sóhajtott.

A következő napokban Gábor felhívott:

– Zsófi… kérlek… beszéljünk személyesen!

– Miről? Hogy mennyire szereted Dórit?

– Nem szeretem Dórit! Téged szeretlek! Esküszöm!

– Akkor miért voltál vele olyan… más?

– Nem tudom… csak jólesett valakivel beszélgetni… Veled mostanában minden olyan nehéz…

Ez fájt. Nagyon fájt.

Dóri végül egy hosszú levelet írt:

„Zsófi! Sosem akarnám elvenni tőled Gábort! Tudom, hogy most haragszol rám… de hidd el: nekem sincs könnyű dolgom. Mindig is irigyeltelek titeket… Nekem sosem volt ilyen kapcsolatom… Talán ezért is örültem annak a kis figyelemnek tőle…”

Nem tudtam eldönteni: sajnáljam őt vagy haragudjak rá? Vagy mindkettőt egyszerre?

A szüleim házában minden este feszültség volt. Apám szerint „egy férfi sosem változik”, anyám szerint „adj még egy esélyt”. Én pedig csak ültem az ablakban és néztem az esőt.

Egyik este Gábor váratlanul megjelent Kistarcsán.

– Zsófi… kérlek… beszéljünk végre normálisan!

Leültünk a kertben.

– Miért pont Dórival? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom… ő mindig meghallgatott… amikor veled nem tudtam beszélni a gyerek témáról…

– És velem miért nem tudtál?

– Mert félek attól, hogy megbántalak… Félek attól is, hogy elveszítelek.

Sírtam. Ő is sírt.

Nem tudom pontosan mikor döntöttem el: adok-e még egy esélyt neki vagy sem. De azt tudom: valami végleg megváltozott bennem azon a napon a Spar polcai között.

Most itt ülök anyám konyhájában és azon gondolkodom: lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már megingatta ezt a bizalmat? Vagy örökre árnyékot vet minden ölelésre az a pillanat?

Ti mit tennétek? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb inkább új életet kezdeni?