Vasárnapi reggeli – Egy család, három titok
– Megint odaégett a tojás, Anna? – sziszegte Margit néni, miközben a konyhaasztalnál ülve a kávéját kavargatta. A hangja éles volt, mint a kés, amivel a vajas kenyeret szeletelte. A nap még csak most kelt fel, de nálunk már forrt a levegő.
Miklós, a férjem, álmosan dörzsölte a szemét. – Anya, ne kezd már megint… – motyogta, de hangjában nem volt erő. Tudtam, hogy ilyenkor csak magamra számíthatok.
A szívem hevesen vert. Minden vasárnap reggel ugyanaz: Margit néni kritizál, Miklós csendben marad, én pedig próbálok mosolyogni. Azt mondják, a család összetartó erő – de mi van, ha ez az erő inkább szétfeszít?
– Sajnálom, Margit néni – próbáltam kedvesen válaszolni –, de a tojás így is finom lesz. Különben is, Miklós szereti kicsit ropogósan.
Margit néni csak horkantott. – Az én fiam nem ilyen ínyencségeken nőtt fel. Régen rendes reggelit kapott: házi kolbászt, friss kenyeret. Nem ezt a… – legyintett lemondóan.
A gyomrom összeszorult. Tudtam, mire megy ki a játék: sosem leszek elég jó neki. És mostanában egyre nehezebb elviselni ezt a folyamatos harcot.
Miklós közben már a telefonját nyomkodta az asztal alatt. – Miklós! – szóltam rá halkan. – Legalább reggelinél tedd le azt a vacakot.
Férjem rám nézett, mintha most ébredt volna fel igazán. – Bocsánat… csak…
– Csak? – kérdeztem türelmetlenül.
– Semmi – felelte gyorsan, és letette a telefont.
Margit néni diadalmasan mosolygott. – Látod, Anna? Egy asszonynak tudnia kell fegyelmet tartani.
Elöntött a düh. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor éreztem magam kevesebbnek miatta?
– Margit néni, én mindent megteszek…
– Az kevés! – vágott közbe. – Egy családot nem lehet így vezetni. Nézd meg az ablakot! Már megint foltos! És a kert…
Ekkor Miklós felpattant. – Elég legyen! – kiáltotta. A hangja megremegtette az ablaküveget is. Margit néni döbbenten nézett rá.
– Mi ütött beléd? – kérdezte sértetten.
– Elegem van ebből! Minden vasárnap ugyanaz! Anna mindent megtesz értünk, te meg csak kritizálod! Miért nem tudsz egyszer kedves lenni?
Csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott.
Margit néni szeme megtelt könnyel. – Én csak jót akarok nektek…
Éreztem, hogy most jön el az igazság pillanata. Megfogtam Miklós kezét az asztal alatt.
– Margit néni… én tudom, hogy nehéz volt elveszíteni az urát… és hogy egyedül érzi magát… De nekünk is nehéz így.
Margit néni arca megrándult. – Nem értitek ti ezt… Amikor én fiatal voltam, mindent elvártak tőlem. Most meg… csak ülök itt, és nézem, ahogy minden megváltozik körülöttem.
Miklós lehajtotta a fejét. – Anya… szeretünk téged. De kérlek… próbáld meg elfogadni Annát olyannak, amilyen.
Margit néni hosszan hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Talán igazatok van… Csak félek attól, hogy elveszítem a családomat.
Éreztem, ahogy a feszültség lassan oldódik bennem. De tudtam: ez csak egy csata volt a sok közül.
A reggeli végén Margit néni váratlanul megsimogatta a kezem.
– Köszönöm a reggelit, Anna… és bocsánat.
Mosolyogtam rá. – Én is köszönöm… hogy őszinte volt velünk.
Ahogy elpakoltam az asztalt, azon gondolkodtam: vajon hány magyar családban zajlik ugyanez vasárnaponként? Hányan érzik magukat kívülállónak a saját otthonukban? És vajon képesek vagyunk-e tényleg meghallani egymást?