Vendég a saját otthonomban: Egy magyar meny története
– Eszter, ugye nem felejtetted el, hogy ma este nálunk vacsorázik az egész család? – szólt be az ajtón Éva, az anyósom, miközben én a konyhában próbáltam elrejteni a remegő kezemet a fazék mögött. A hangja éles volt, mint mindig, amikor valamit számon kért rajtam.
Már három éve laktam ebben a házban, de még mindig úgy éreztem magam, mintha csak vendég lennék. A falak ismertek voltak, a bútorok ismerősek, de minden mozdulatomat figyelte valaki – legtöbbször Éva. A férjem, Gábor, próbált közvetíteni köztünk, de legtöbbször csak annyit mondott: „Anyám ilyen, ne vedd magadra.” De hogyan ne venném magamra, amikor minden nap úgy érzem, mintha vizsgáztatnának?
Az első évben még reménykedtem. Azt hittem, majd megszokjuk egymást. De amikor Gábor munkahelyet váltott és egyre többet dolgozott, egyre többször maradtam kettesben Évával. Ő pedig minden alkalmat megragadott, hogy éreztesse velem: ez az ő háza, az ő szabályai szerint kell élnem.
– Eszterkém, nálunk nem szokás így főzni a gulyást. Az én fiam szereti benne a csípős paprikát – mondta egyik este, miközben a lábas fölé hajolt. – Tudod, nálunk mindenki így csinálja.
Próbáltam kedvesen válaszolni: – Éva néni, én így tanultam otthon anyukámtól…
– Hát akkor ideje megtanulni rendesen! – vágott vissza.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Hazudnék, ha azt mondanám, nem sírtam el magam utána a fürdőszobában. Gábor csak legyintett: „Majd megszokja.” De én egyre inkább úgy éreztem, hogy nekem kell megszoknom mindent – vagy inkább feladnom önmagam.
A legrosszabbak a vasárnap délelőttök voltak. Ilyenkor Éva mindig beállított a szobánkba egy csésze kávéval – persze cukor nélkül, mert „az egészségesebb” –, és leült az ágy szélére.
– Eszter, mikor lesz már unokám? Tudod, Gábor már harmincnégy éves…
Ilyenkor csak lesütöttem a szemem. Nem tudtam elmondani neki, hogy már hónapok óta próbálkozunk, de valamiért nem sikerül. Hogy minden hónapban reménykedem, aztán csalódok. Hogy félek attól: talán velem van a baj.
Egyik este Gábor későn ért haza. Éva már aludt. Leültem mellé a kanapéra.
– Gábor… nem érzem jól magam itt. Mintha sosem lehetnék igazán önmagam.
Ő sóhajtott.
– Tudom, Eszter. De most nincs pénzünk külön lakásra. Anyám segít nekünk…
– De milyen áron? – kérdeztem halkan.
A következő hetekben egyre feszültebb lett mindenki. Éva egyre többször szólt be apróságokért: „Miért így teregeted ki a ruhákat? Miért nem vasalod ki Gábor ingeit rendesen?” Egy este már nem bírtam tovább.
– Éva néni! – emeltem fel a hangom. – Kérem, hagyjon nekem is egy kis teret! Ez most már az én otthonom is!
Ő döbbenten nézett rám.
– Hogy beszélsz velem? Az én házamban?
Gábor közénk állt.
– Elég legyen! Mindketten fontosak vagytok nekem…
De már késő volt. Aznap este először éreztem azt: talán sosem fogadnak el igazán.
A következő napokban Éva szótlanná vált. A csend még nyomasztóbb volt, mint a veszekedések. Egy este Gábor odahúzott magához.
– Eszter… beszéltem anyámmal. Azt mondta, ha ennyire nem érzed jól magad itt, akkor talán tényleg jobb lenne külön költöznünk.
Megkönnyebbülést kellett volna éreznem – de csak ürességet éreztem. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak két világ találkozott össze ebben a házban?
Végül összepakoltunk és elköltöztünk egy kis albérletbe Zuglóban. Nem volt könnyű: kevés pénzből éltünk, minden nap számoltuk a forintokat. De végre fellélegezhettem. Nem kellett többé megfelelnem senkinek – csak önmagamnak és Gábornak.
Azóta is gyakran eszembe jutnak azok az évek. Vajon máshogy kellett volna viselkednem? Vagy egyszerűen csak túl különbözőek voltunk? Egy biztos: megtanultam kiállni magamért – még akkor is, ha fájt.
Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: vajon hányan érzik magukat vendégnek a saját otthonukban Magyarországon? És vajon mikor tanuljuk meg végre elfogadni egymást úgy, ahogy vagyunk?