Vér szerinti testvér? Köszönöm, elég volt… Egy magyar nő története a családi kötelékekről és önmagam megmentéséről

– Miért kell mindig mindent elrontanod, Réka? – csattant fel anyám hangja, miközben a vasárnapi húsleves gőze szinte fojtogatóan gomolygott az asztal fölött. A kanalam megállt a levegőben. A húgom, Anna, csak lesütötte a szemét, de én már tudtam, hogy ebből megint veszekedés lesz.

– Nem én rontottam el semmit – válaszoltam halkan, de határozottan. – Egyszerűen csak nem akarok úgy élni, ahogy ti elvárjátok.

Apám sóhajtott, mintha ezzel le tudná söpörni az asztalról az összes feszültséget. De a levegőben ott lógott minden kimondatlan szó, minden régi sérelem. Anna mindig is az anyám kedvence volt. Mindig őt védte, neki bocsátott meg mindent. Én voltam a „makacs”, a „problémás”, aki sosem tudott beilleszkedni a család által felállított szabályok közé.

Gyerekkorunkban még összetartottunk Annával. Együtt bújtunk el a padláson, amikor apám dühösen kiabált odalent. Együtt sírtunk, amikor anyánk napokig nem szólt hozzánk egy-egy veszekedés után. De valami megváltozott bennünk. Anna egyre inkább beilleszkedett abba a világba, amit én mindig is fullasztónak éreztem.

Az egyetem után Budapestre költöztem. Próbáltam új életet kezdeni, de minden hétvégén visszahúzott valami – vagy inkább valaki. Anna mindig hívott: „Gyere haza, Réka! Anyuék aggódnak.” De sosem értette meg, hogy én nem aggódtam értük. Magamért aggódtam.

Egyik este Anna felhívott.

– Réka, kérlek, beszélj anyuval! Már napok óta nem alszik rendesen miattad.

– Anna, én nem tehetek róla, hogy anyu nem tud elfogadni olyannak, amilyen vagyok.

– Mindig csak magadra gondolsz! – tört ki belőle. – Én próbálok mindenkinek megfelelni, te meg csak menekülsz!

– Nem menekülök – suttogtam. – Csak élek.

Ez volt az első repedés közöttünk. Onnantól kezdve egyre ritkábban beszéltünk. Anna egyre többször vette át anyám szavait: „Miért nem tudsz normális lenni? Miért kell mindig különcködni?”

Aztán jött az a bizonyos vasárnap. Az ebéd végén anyám rám nézett:

– Réka, ha nem tudsz alkalmazkodni, akkor ne is gyere többet haza!

Anna csak hallgatott. Nem állt ki mellettem. Nem mondta azt, amit régen: „Anyu, hagyd már békén!” Csak nézett maga elé.

Felálltam az asztaltól. A szívem hevesen vert, a kezem remegett.

– Rendben – mondtam. – Akkor most elmegyek. És nem jövök vissza.

Az ajtó becsapódott mögöttem. Az utcán hideg szél fújt, de belül forró könnyek égették az arcomat.

Hetekig nem beszéltem Annával. Próbáltam újraépíteni magam: munka, barátok, egy kis albérlet Zuglóban. De minden este ott motoszkált bennem a kérdés: tényleg jól tettem?

Egy este Anna üzenetet írt: „Hiányzol.”

Nem válaszoltam rögtön. Napokig néztem azt az egy szót a telefonom kijelzőjén. Aztán végül csak ennyit írtam vissza: „Én is hiányzom magamnak.”

Ez volt az utolsó üzenetünk.

Anyám néha próbál hívni, de már nem veszem fel. Apám egyszer írt egy rövid levelet: „Remélem, boldog vagy.” Nem tudtam mit válaszolni.

Azóta eltelt két év. Néha látom Annát a Facebookon: esküvői képek, családi ebédek, mosolygós szelfik anyuval. Én is mosolygok néha – de másképp. Szabadabban.

A barátaim gyakran kérdezik: „Nem hiányzik a családod?”

De mit jelent a család? Azokat szeretjük igazán, akik mellett önmagunk lehetünk – vagy azokat, akikhez csak vér köt?

Néha még mindig álmodom Annával. Gyerekként futunk a réten, nevetünk, nincs harag köztünk. Aztán felébredek, és rájövök: ahhoz, hogy önmagam maradjak, el kellett engednem őt.

Vajon lehet-e boldog az ember úgy, hogy hátat fordít annak, akit valaha a legjobban szeretett? Vagy örökre hiány marad bennünk? Ti mit gondoltok erről?