Vér vagy víz? Egy testvéri árulás története a magyar vidéken

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem, Zsuzsa! – kiáltottam, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. A konyhaasztalnál álltunk, anyánk régi, kopott viaszosvászon terítője alatt remegett a kezem. Zsuzsa csak lesütötte a szemét, és a körmét piszkálta.

– Sajnálom, Anna, de nekem is élnem kell valamiből – mondta halkan, de a hangjában nem volt bűntudat. Csak üresség.

A mi családunk mindig is szegény volt. Egy aprócska faluban, Békés megyében nőttünk fel, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol a pletyka gyorsabban terjed, mint a tavaszi zápor. Apánk korán meghalt, anyánk egyedül nevelt minket. Mindig azt mondta: „Lányok, egymásra csak számíthattok ebben a világban.” Én hittem neki. Talán túlságosan is.

Gyerekkorunkban Zsuzsa volt a kedvencem. Mindig együtt játszottunk a patakparton, együtt szedtük a bodzát, és együtt sírtunk, amikor anyánk megint nem tudott vacsorára mást adni, csak krumplilevest. Akkor még azt hittem, hogy a vér tényleg mindennél erősebb.

Aztán felnőttünk. Én maradtam a faluban, gondoskodtam anyáról, dolgoztam a helyi boltban, Zsuzsa pedig Pestre költözött. Ritkán jött haza, de amikor igen, mindig új ruhákban, új telefonokkal jelent meg. Anyánk ilyenkor büszkén mutogatta: „Nézzétek csak, az én Zsuzsám milyen ügyes!” Én csak mosolyogtam, de belül valami mindig összeszorult.

Amikor anyánk meghalt tavaly télen, minden megváltozott. A temetés után Zsuzsa előállt egy ügyvéddel és egy papírral. – Anna, anyu házát el kell adnunk – mondta ridegen. – Szükségem van a pénzre.

– De hát ez az otthonom! – tiltakoztam kétségbeesetten. – Itt nőttünk fel! Hogy teheted ezt?

– Nekem is jár a rész – felelte vállat vonva. – Nem élhetek örökké albérletben.

Hiába könyörögtem neki, hiába próbáltam meggyőzni: Zsuzsa hajthatatlan volt. Végül eladtuk a házat egy budapesti befektetőnek. A pénz felét megkaptam, de abból alig futotta egy kis albérletre a közeli városban. A faluban mindenki tudta, mi történt. A boltban suttogtak mögöttem: „Látod azt az Annát? A húga eladta alóla a házat.”

Az első hónapok borzalmasak voltak. Egyedül éltem egy idegen helyen, ahol senkit sem ismertem. Minden este sírtam az ágyban, és csak anyám hangját hallottam a fejemben: „Egymásra csak számíthattok ebben a világban.”

Egy nap azonban valami megváltozott bennem. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam tönkretenni. Új munkát kerestem egy pékségben; hajnalban keltem, dagasztottam a tésztát, mosolyogtam a vevőknek. Lassan kezdtem megszokni az új életemet.

Egy este váratlanul csörgött a telefonom. Zsuzsa volt az.

– Anna… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

– Mit akarsz még tőlem? – kérdeztem fáradtan.

– Sajnálom… – kezdte, de félbeszakítottam.

– Most már késő bocsánatot kérni. Elvetted tőlem az otthonomat.

– Nekem sem könnyű… – suttogta.

– Akkor miért tetted? – kiáltottam rá.

Csend lett a vonalban.

– Félek… egyedül vagyok… nincs senkim… – zokogta végül.

A szívem összeszorult, de nem tudtam mit mondani. Csak hallgattam őt, ahogy sír.

Azóta sem beszéltünk többet. Néha látom őt Facebookon: újabb képek új ruhákban, új barátokkal. Én pedig itt vagyok ebben az apró albérletben, de már nem érzem magam elveszettnek. Megtanultam: néha a vér nem erősebb a víznél. Néha saját magadnak kell megtalálnod az utat.

Most már tudom: nem az számít, mit veszítünk el az életben, hanem hogy képesek vagyunk-e újra felállni és megőrizni a méltóságunkat.

Vajon ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak határok, amiket soha nem lehet átlépni?