Virágos ruha és könnyek a reflektorfényben: Az éjszaka, amikor minden megváltozott

– Lili, ezt nem gondolhatod komolyan! – harsant fel az igazgatónő hangja a tornaterem ajtajában. A reflektorok fényében mindenki felém fordult, mintha én lennék a fő attrakció. A virágos ruhám színei szinte kiabáltak a fekete-fehér öltönyök és egyenruhák tengerében. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

– De hát… ez csak egy ruha – suttogtam, de a hangom elveszett a zúgolódásban. A barátaim zavartan néztek rám, néhányan lesütötték a szemüket. Az anyukám a terem végében állt, könnyes szemmel, apám ökölbe szorított kézzel.

Az igazgatónő közelebb lépett. – Lili, tudod jól, hogy a szalagavatónak megvan a maga rendje. Minden lánynak fehér blúzt és fekete szoknyát kell viselnie. Ez… ez provokáció! – mondta, és végigmért tetőtől talpig.

A torkomban gombóc nőtt. A virágos ruhát hetekig válogattam anyával, mert sosem éreztem magam jól abban a merev, szabályos öltözetben. Mindig is kilógtam a sorból: vörös hajam, szeplőim, hangos nevetésem miatt gyakran csúfoltak az osztálytársaim. De most azt hittem, legalább ezen az estén önmagam lehetek.

– Kérem… – próbáltam újra, de az igazgatónő intett.

– Kérlek, hagyd el a termet! – mondta ridegen.

A lábaim remegtek, ahogy kiléptem a tornateremből. A folyosón már potyogtak a könnyeim. A parkolóban leültem egy hideg padra, és elővettem a telefonomat. Csak egyetlen nevet tudtam hívni: Zsófiét.

– Szia… – nyögtem bele a telefonba.

– Lili? Mi történt? – Zsófi hangja aggódó volt.

– Kidobtak… csak mert nem volt rajtam az az idétlen egyenruha… – zokogtam.

– Ne sírj! Ott vagyok öt perc múlva! – mondta határozottan.

Miközben vártam rá, visszagondoltam az elmúlt évekre. Mindig is más voltam ebben a kisvárosban. Amikor elsőben megjelentem egy színes sállal az iskolában, már akkor is összesúgtak mögöttem. A tanárok sosem értették, miért nem akarok beállni a sorba. Anyám mindig azt mondta: „Lili, légy büszke arra, aki vagy!” De most úgy éreztem, mindenki ellenem fordult.

Zsófi végül megérkezett, és szorosan átölelt.

– Ne hagyd, hogy ezek tönkretegyenek! – mondta dühösen. – Tudod mit? Menjünk el valahova! Nem kell neked ez a szalagavató!

Elmentünk egy kis kávézóba a főtéren. Ott ültem virágos ruhában, maszatos arccal, miközben Zsófi próbált megnevettetni. De belül üres voltam.

Hazafelé menet csendben ültünk az autóban. Otthon anyám várt rám.

– Kicsim… – suttogta, és átölelt. – Nagyon büszke vagyok rád. Tudom, hogy fáj most, de hidd el, egyszer még hálás leszel magadnak ezért a bátorságért.

Apám csak annyit mondott: – Ha ezek után is ilyen emberek között akarsz maradni, az a te döntésed. De én mindig mögötted állok.

Aznap este nem tudtam elaludni. A közösségi médiában már terjedtek a képek rólam: „Lili botránya”, „A lány virágos ruhában”. Néhányan gúnyolódtak, mások kiálltak mellettem. Egy régi osztálytársam, Gergő is írt: „Büszke vagyok rád! Végre valaki megmutatta nekik!”

Másnap reggel anyám palacsintával várt. – Ma új nap van – mondta mosolyogva.

Az iskolában vegyes volt a fogadtatás. Néhány tanár kerülte a tekintetemet, de voltak diákok, akik odajöttek hozzám:

– Lili, te vagy a legbátrabb lány az évfolyamon! – mondta Dóri.

A nap végén az igazgatónő behívatott.

– Lili… talán túl szigorú voltam tegnap este – kezdte feszengve. – De meg kell értened: vannak szabályok.

– Értem – válaszoltam halkan –, de néha talán pont azzal teszünk jót magunknak és másoknak is, ha merünk mások lenni.

Az igazgatónő nem válaszolt semmit. Csak bólintott.

Azóta eltelt néhány év. Már Budapesten élek, ahol senkit nem érdekel, milyen ruhát viselek vagy hogyan nevetek. De néha még visszagondolok arra az éjszakára: a könnyekre a parkolóban, Zsófi ölelésére és anyám szavaira.

Vajon tényleg ennyire nehéz elfogadni valakit csak azért, mert más? És vajon hányan érzik magukat ma is ugyanilyen elveszettnek egy kisvárosban? Várom a gondolataitokat…