Volt férjem ajánlata: Egy lakás a fiunknak – de milyen áron?
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül. A fiam, Bence, éppen a szobájában tanult, talán hallotta a hangomat, talán nem. Gábor, a volt férjem, ott állt velem szemben, mintha csak egy régi barát lenne, nem az a férfi, aki éveken át hazudott nekem.
– Figyelj, Zsuzsa – kezdte halkan, de a hangjában ott bujkált az a régi fölényesség –, ez mindkettőnk érdeke. Bence most érettségizik, szüksége van egy biztos helyre. Nekem már nincs szükségem arra a lakásra. De… – és itt megállt, mintha mérlegelné, mennyit áruljon el –, csak akkor írom át rá, ha te is beleegyezel valamibe.
A szívem összeszorult. Ismertem ezt a hangot. A feltételek embere volt mindig is. Az első években még hittem neki, amikor azt mondta: „Minden érted és Bencéért van.” De aztán jöttek az éjszakák, amikor nem jött haza időben. Az eltűnő pénz. A parfümillatú ingek. Aztán egy nap megtaláltam az üzeneteket is. „Szeretlek, Gábor” – írta neki egy bizonyos Erika. Akkor még próbáltam harcolni érte. A családért. De minden hazugság egy újabb szög volt a házasságunk koporsójába.
Most itt állt előttem, évekkel a válás után, és újra feltételeket szabott.
– Mibe kellene beleegyeznem? – kérdeztem végül fojtott hangon.
– Abba, hogy… – Gábor elfordította a tekintetét. – Hogy ne mondj semmi rosszat rólam Bencének. Hogy ne beszélj arról, mi történt köztünk. Hogy ne ronts el mindent kettőnk között azzal, hogy befolyásolod őt ellenem.
Először csak néztem rá. Aztán kitört belőlem a nevetés – keserű, fájdalmas nevetés volt ez.
– Komolyan azt hiszed, hogy én vagyok az oka annak, hogy Bence nem akar veled találkozni? Hogy én vagyok az oka annak, hogy haragszik rád?
Gábor arca megfeszült.
– Zsuzsa, te mindig mindent elrontasz! – csattant fel. – Ha nem lennél ilyen makacs… Ha nem beszélnél rólam úgy…
– Én csak az igazat mondtam neki! – vágtam vissza. – Nem részleteztem semmit. De ő is látott dolgokat. Hallott dolgokat. Nem lehet mindent eltitkolni egy gyerek elől!
A csend súlyos volt közöttünk. Gábor végül leült velem szemben.
– Nézd – mondta halkan –, én hibáztam. Tudom. De szeretném helyrehozni valahogy. Ha átírom rá a lakást… talán újrakezdhetjük az apa-fia kapcsolatot.
A szívem összeszorult. Bence tényleg megérdemelné azt a lakást. Egy biztos pontot az életében. De milyen áron? Hazudjak neki? Hallgassak arról, amit átéltünk?
Az emlékek ostromoltak: ahogy Bence sírt az ágyában, amikor Gábor megint nem jött haza időben; ahogy magyarázkodtam neki, hogy „apa sokat dolgozik”; ahogy végül már nem tudtam tovább hazudni neki sem magamnak.
– És ha nemet mondok? – kérdeztem halkan.
Gábor vállat vont.
– Akkor keresek más megoldást. De gondolj bele: Bence most kezdhetné önálló életét egy saját lakásban. Nem akarod ezt neki?
A manipuláció mindig is ment neki. Tudta, hogy anyaként mindent megtennék a fiamért.
Aznap este sokáig ültem a sötét nappaliban. Bence kijött hozzám.
– Anya… minden rendben? – kérdezte halkan.
Ránéztem. Már majdnem felnőtt férfi volt, de a tekintetében ott volt még a kisfiú is.
– Bence… ha apa felajánlana neked valamit… elfogadnád tőle?
Elgondolkodott.
– Attól függ, mit akar cserébe.
Elmeséltem neki mindent. Nem részleteztem a múltat – csak annyit mondtam el, amennyit muszáj volt.
Bence sokáig hallgatott.
– Anya… én nem akarok lakást olyan áron, hogy te hazudj nekem vagy magadnak. Ha apa tényleg jóvá akarja tenni, tegye meg feltételek nélkül.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Büszke voltam rá – és mégis összetörtem belül.
Másnap visszahívtam Gábort.
– Nem fogadom el így az ajánlatodat – mondtam határozottan. – Ha tényleg adni akarsz valamit Bencének, tedd meg feltételek nélkül. Én nem fogom hazudni átírni a múltat.
Gábor dühösen letette a telefont.
Azóta sem keresett minket.
Néha azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg mindig az igazság számít? Vagy néha jobb lett volna hallgatni – csak hogy Bencének könnyebb legyen az élete?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri az anyai őszinteség minden áldozatot?