Zamiast engem hozott el – Ola története

– Anyu, mikor jön már apu? – kérdezte Bence, miközben a homokozóban játszott. A nap már lemenőben volt, a szúnyogok körülöttünk zümmögtek, és én próbáltam mosolyogni, mintha minden rendben lenne. De belül már napok óta feszített valami furcsa nyugtalanság. Márk nem hívott, csak rövid üzeneteket küldött: „Sok a munka”, „Majd jövő héten megyek értetek.”

Aznap este anyám rám nézett vacsora közben. – Ola, minden rendben van köztetek? – kérdezte halkan, hogy Bence ne hallja. Csak bólintottam, de a torkomban gombóc volt. Nem akartam elmondani neki, hogy mennyire magányosnak érzem magam, hogy Márk már hónapok óta távolodik tőlem. Hogy amikor este felhívom, mindig siet, mindig fáradt, és sosem kérdezi meg, hogy vagyok.

A következő hétvégén végre megérkezett az autó. Bence izgatottan szaladt ki az udvarra. Én is siettem utána, de ahogy kiléptem a kapun, megfagyott bennem a vér. Márk mellett egy nő ült az anyósülésen. Sötét haja volt, fiatalabb nálam, és idegesen mosolygott rám.

– Szia, Ola – mondta Márk zavartan. – Ő itt Zsófi… ő… ő is a városba tart, felajánlottam neki egy fuvart.

A világ megállt körülöttem. Anyám az ablakból nézett minket, Bence pedig értetlenül pislogott rám.

– Miért nem szóltál előre? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem gondoltam, hogy baj – felelte Márk, de nem nézett a szemembe.

Aznap este nem aludtam. Hallottam, ahogy anyám halkan sír a konyhában. Apám csak annyit mondott: – Az ilyen férfiak nem változnak.

Másnap reggel Márk egyedül jött vissza értem. Zsófi már nem volt vele. Az autóban csend volt. Bence hátul aludt.

– Ola… – kezdte Márk. – Sajnálom. Nem akartam így…

– Mióta tart? – kérdeztem halkan.

– Pár hónapja… De nem tudom, mit akarok. Szeretlek téged is…

Nevetnem kellett volna ezen az abszurd mondaton, de csak sírtam. Az ablakon bámultam kifelé, a mezők elsuhantak mellettünk.

A városban minden idegennek tűnt. A lakásunkban minden tárgy emlékeztetett arra az életre, amit együtt építettünk fel. A hűtőn még ott volt Bence rajza: „Anya + Apa + Bence = Család”.

A következő hetekben Márk egyre kevesebbet volt otthon. Éjszakánként a fürdőszobában ültem a hideg kövön, és próbáltam kitalálni, mit rontottam el. Anyám minden nap hívott.

– Ola, ne hagyd magad! Gondolj Bencére! – mondta.

De hogyan gondoljak Bencére úgy, hogy közben széthullik körülöttem minden?

Egy este Márk bejelentette: – Elköltözöm egy időre. Zsófihoz megyek. De Bencét látni akarom.

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam. Másnap reggel összepakolta a ruháit és elment.

Az első napokban csak vegetáltam. Bence kérdezgette: – Apa mikor jön haza? Miért nem alszik itthon?

Nem tudtam mit mondani neki. Hazudtam: – Apa most sokat dolgozik.

Aztán egy este Bence odabújt hozzám az ágyban.

– Anya, ugye te sosem hagysz el engem?

A szívem majd megszakadt.

– Soha, kicsim – suttogtam.

Lassan elkezdtem újra élni. Anyámék gyakran jöttek segíteni. A barátnőim is mellettem álltak.

Egyik nap a játszótéren egy másik anyuka mellé ültem le. Erika volt a neve.

– Látom, mostanában egyedül vagy… – kezdte óvatosan.

Elmeséltem neki mindent. Ő is átment már hasonlón.

– Tudod, Ola, nem te vagy az első és nem is az utolsó nő, akit így hagynak el – mondta együttérzően. – De az élet megy tovább. És egyszer majd újra boldog leszel.

Hónapok teltek el. Márk néha elvitte Bencét hétvégére. Zsófi egyszer felhívott.

– Sajnálom… Nem akartam tönkretenni a családodat – mondta sírva.

Nem tudtam rá haragudni. Csak fáradt voltam.

Most itt ülök a nappaliban, Bence éppen rajzol mellettem. Az ablakon túl tavasz van már. Néha még fáj, ha Márkra gondolok, de már nem sírok minden este.

Vajon tényleg újra lehet kezdeni mindent harminc felett? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb? Ti mit tennétek a helyemben?