„Zárom magam mögött az ajtót, mert már nem bírok rád nézni” – Egy házasság vége harminc év után
– Zárom magam mögött az ajtót, mert már nem bírok rád nézni – mondta László, miközben a folyosón állt, kezében a régi barna bőrönddel, amit még az esküvőnk előtt vettünk közösen a Lehel piacon. A hangja nyugodt volt, szinte hideg. Nem volt benne harag, sem vádaskodás. Csak fáradtság. Az a fajta fáradtság, amit harminc év közös élet, három gyerek, két lakásfelújítás és számtalan elhallgatott sérelem hagy maga után.
Ott álltam a konyhaajtóban, kezemben egy félig megpucolt krumplival. A kés megállt a levegőben. Nem tudtam megszólalni. Nem volt mit mondanom. Az utolsó hónapokban már csak egymás mellett éltünk, nem egymással. A reggeli kávé csendben telt, az esti tévézés alatt mindketten a telefonunkat nyomkodtuk. A gyerekek már kirepültek, csak néha jöttek haza hétvégére. Az üres lakásban visszhangzott minden szó.
– Laci, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem végül halkan.
– Igen, Magdi. Elfáradtam. Nem akarok többé így élni – felelte, és lehajtotta a fejét. Láttam rajta, hogy őszinte. Nem volt benne semmi színjáték.
Azt hittem, majd lesz egy nagy veszekedés, kiabálás, talán sírás is. De nem volt semmi ilyesmi. Csak csend. Egyetlen mondat, ami úgy csapott le rám, mint egy villám. Az ajtó halkan becsukódott mögötte. A bőrönd kerekei végiggurultak a lépcsőház kövén. És én ott maradtam a krumplival a kezemben.
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni, mikor romlott el minden. Talán amikor Laci elvesztette a munkáját a gyárban? Vagy amikor én elkezdtem túlórázni az iskolában, hogy több pénzt hozzak haza? Vagy amikor a legkisebb fiunk, Gergő elköltözött Debrecenbe egyetemre? Nem tudom. Talán mindez együtt.
Másnap reggel felhívtam a lányomat, Katát.
– Anya, jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Apád elment – mondtam egyszerűen.
– Mi történt? Veszekedtetek?
– Nem. Csak… azt mondta, nem bír már rám nézni.
Kata hallgatott egy darabig.
– Szeretnéd, ha átjönnék?
– Nem kell. Most inkább egyedül akarok lenni.
A következő napokban minden mozdulat nehéz volt. A reggeli kávét két csészével főztem le megszokásból. Este még mindig két tányért tettem az asztalra. A lakás minden sarka Laci emlékét őrizte: a fotel, ahol esténként olvasott; a fürdőszobai polc, ahol még ott volt a borotvahabja; a kertben az almafa, amit együtt ültettünk húsz éve.
A szomszéd Marika néni is hamar észrevette a változást.
– Magdikám, minden rendben? Rég láttam Lacit – kérdezte egyik délután a lépcsőházban.
– Elköltözött – feleltem halkan.
– Jaj, szegénykém… Ha kell valakihez szólni, csak kopogj át! – mondta együttérzően.
A napok lassan teltek. Próbáltam elfoglalni magam: takarítottam, kertészkedtem, olvastam. De minden tevékenység mögött ott lappangott az üresség. Egy este aztán felhívott Laci.
– Magdi… csak tudni akartam, hogy jól vagy-e – szólt bele bizonytalanul.
– Megvagyok – válaszoltam röviden.
– Sajnálom… hogy így alakult – mondta halkan.
– Én is – feleltem.
Hosszú csend következett.
– Talán egyszer… beszélgethetünk még nyugodtan – tette hozzá végül.
– Talán – mondtam, de nem hittem benne igazán.
Az idő múltával lassan elkezdtem újra felfedezni önmagam. Elmentem egy festőtanfolyamra a művelődési házba. Régen szerettem rajzolni, de sosem volt rá időm. Most végre magammal foglalkozhattam. Megismerkedtem új emberekkel: Ilonával, aki özvegy volt már tíz éve; Zsuzsával, aki épp válófélben volt; és Pista bácsival, aki mindig vicceket mesélt az órákon.
Egyik este Kata átjött hozzám vacsorára.
– Anya, olyan más vagy mostanában – jegyezte meg óvatosan.
– Miben más? – kérdeztem meglepetten.
– Mintha könnyebb lennél… vagy talán szomorúbb? Nem tudom eldönteni.
Elmosolyodtam.
– Talán mindkettő igaz – mondtam neki.
Sokszor gondolkodom azon, vajon mit rontottunk el Lacival. Lehetett volna másképp? Ha többet beszélgetünk? Ha jobban figyelünk egymásra? Vagy egyszerűen csak elfáradtunk mindketten ebben a hosszú közös útban?
Most már tudom: néha el kell engedni azt, amihez görcsösen ragaszkodunk. Néha a legnehezebb döntés az újrakezdés – de talán ez az egyetlen út önmagunkhoz is visszatalálni.
Ti mit tennétek az én helyemben? Lehet-e harminc év után új életet kezdeni? Vagy örökre bennünk maradnak a kimondatlan szavak és az elengedett kezek emlékei?