Zárt ajtók mögött: A csend anyám és köztem

– Marci, kérlek, csak hallgass meg! – kopogok újra az ajtón, de csak a csend felel. Az eső monoton dobol az ablakon, mintha minden egyes csepp azt suttogná: elkéstél. A fiam tizennyolc éves, és már hónapok óta nem beszél velem. Azóta, hogy az apjával végleg összevesztünk, mintha ő is bezárta volna magát egy láthatatlan börtönbe.

A kulcslyukon keresztül hallom, ahogy a szék megnyikordul. Talán most kijön. Talán most végre mond valamit. De csak a telefonja pittyenése töri meg a csendet. A szívem összeszorul. Milyen anya vagyok én? Hogy juthattunk idáig?

Visszaülök a konyhaasztalhoz, ahol még ott van a tegnapi vacsora maradéka. A rántott hús már hideg, a krumpli megszikkadt. Egész éjjel nem aludtam. Azon gondolkodtam, mit mondanék neki, ha végre szóba állna velem. Hogy bocsánatot kérnék mindenért: amiért annyit dolgoztam, hogy sosem voltam ott az iskolai fellépésein, hogy mindig csak azt néztem, mi hiányzik belőle, nem azt, ami benne van.

A telefonom rezegni kezd. Anyám neve villan fel: „Juli mama”. Felveszem.

– Szia, anya – szólok bele halkan.

– Na, mi újság? – kérdezi azonnal. Hallom a hangján az aggodalmat.

– Semmi változás. Marci még mindig nem beszél velem.

– Próbáltad már azt csinálni, amit mondtam? Hogy csak ülj le mellé, ne szólj semmit?

– Próbáltam – sóhajtok. – De kizár. Nem enged közel magához.

Anyám hallgat egy pillanatig.

– Tudod, te is ilyen voltál apáddal. Emlékszel?

– Igen – motyogom. – De én legalább néha kiabáltam vele. Marci még azt sem teszi.

Leteszem a telefont. Az ablakhoz lépek, nézem az udvart. A szomszédék kutyája ugat, valahol egy autó dudál. A világ megy tovább, mintha semmi sem történt volna. De nálunk minden megállt azon az estén, amikor Marci apja becsapta maga mögött az ajtót.

Azóta minden nap ugyanaz: reggelente próbálok beszélni hozzá, délután főzök valamit, amit szeretett régen – paprikás krumplit vagy túrós csuszát –, este pedig hallgatom a csendet a szobájából. Néha hallom, ahogy sír. Máskor nevet valamin a telefonján. De hozzám nem szól.

Egyik este elhatározom: írok neki egy levelet. Régi papírt veszek elő, kézzel írok mindent.

„Drága Fiam! Tudom, hogy most haragszol rám. Megértem. Sokat hibáztam. Sajnálom, hogy nem voltam jobb anya. Sajnálom, hogy nem védtelek meg apáddal szemben, amikor kellett volna. Sajnálom, hogy néha csak magammal voltam elfoglalva. Szeretném jóvátenni mindezt. Ha egyszer úgy érzed, beszélgetnél velem, én itt vagyok. Mindig szeretni foglak. Anya”

A levelet becsúsztatom az ajtó alatt. Másnap reggel eltűnt onnan – de választ nem kapok.

A munkahelyemen is mindenki látja rajtam a feszültséget. A kolléganőm, Timi odajön hozzám ebédszünetben.

– Jól vagy? Nagyon sápadt vagy mostanában.

– Nem igazán – vallom be halkan.

– Ha beszélni akarsz róla…

Megrázom a fejem. Nem akarok sírni a konyhában mások előtt.

Hazafelé menet elmegyek Marci iskolája előtt. Látom őt az udvaron két fiúval nevetni. Olyan idegennek tűnik ebben a világban – mintha már nem is lenne szüksége rám.

Este újra próbálkozom.

– Marci! – kiáltok be az ajtón keresztül. – Csak annyit szeretnék tudni: jól vagy?

Semmi válasz.

Aztán egy este váratlanul kinyílik az ajtó. Marci ott áll előttem pizsamában, karikás szemekkel.

– Miért most akarsz mindent megbeszélni? Hol voltál eddig? – kérdezi halkan.

A kérdés úgy vág belém, mint egy kés.

– Sajnálom – suttogom könnyeimmel küszködve. – Nem tudtam jobban csinálni…

– Mindig csak veszekedtetek apával! Én csak nyugalmat akartam…

– Tudom… De most már csak ketten vagyunk…

Marci visszalép a szobájába és becsukja az ajtót – de most nem zárja rá a kulcsot.

Aznap éjjel először alszom el könnyek nélkül.

Reggel Marci ül az asztalnál és eszik pár falatot a rántottából.

– Elvihetnél holnap edzésre? – kérdezi halkan.

Bólintok. Nem merek többet mondani; félek elrontani ezt a törékeny pillanatot.

Minden nap újabb harc önmagammal: hogyan lehetnék jobb anya? Hogyan lehet helyrehozni azt, ami eltört?

Talán sosem lesz már olyan köztünk minden, mint régen… De talán egyszer eljön az idő, amikor már nem lesz szükség zárt ajtókra közöttünk.

Ti mit tennétek a helyemben? Van olyan kapcsolatotok, amit már majdnem elveszítettetek? Vajon lehet igazán megbocsátani egymásnak?