Zárt ajtók, nyitott sebek: Egy nő álmai és egy család széthullása

– Nem ezt érdemli a fiam, Anna! – csattant fel Margit néni hangja, miközben a konyhaasztalnál álltam, kezemben a forró teáskannával. A gőz az arcomba csapott, de a szavai sokkal jobban égettek.

Ott állt előttem, karba tett kézzel, szigorú tekintettel, mintha csak egy bíróságon lennék vádlott. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, de hallotta minden szavát. Nem szólt közbe. Soha nem szólt közbe.

– Margit néni, én mindent megteszek… – próbáltam halkan, de a hangom remegett.

– Nem elég! – vágott közbe. – Egy rendes asszony nem hagyja ott a biztos állását csak azért, mert valami ostoba álmot kerget! Tanárnő voltál, Anna! Az emberek megbecsülték! Most meg mit csinálsz? Festesz? Ki fog abból megélni?

A könnyeim már majdnem kibuggyantak, de visszanyeltem őket. Nem akartam gyenge lenni előtte. Gábor rám sem nézett. A telefonját nyomkodta, mintha nem is lenne ott.

Aznap este, amikor Margit néni végre hazament, Gábor csendben ült le mellém.

– Tudod, hogy csak jót akar – mondta halkan.

– És te? Te mit akarsz? – kérdeztem vissza.

Nem válaszolt. Csak vállat vont.

A mi történetünk valahol ott kezdődött, ahol a legtöbb magyar családé: egy kisvárosi panelban, ahol mindenki mindent hall, és mindenki mindent tudni akar. Gáborral egyetem alatt ismerkedtünk meg Szegeden. Ő mérnök lett, én magyar-történelem szakos tanár. Az első években minden olyan egyszerűnek tűnt. Szerettük egymást, volt munkánk, albérletünk. Aztán jött Margit néni.

Gábor apja korán meghalt, így az anyja egyedül nevelte fel. Mindig azt mondta: „A fiamnak csak a legjobb jár!” És én sosem voltam elég jó. Nem főztem elég jól, nem takarítottam elég gyorsan, nem öltöztem elég elegánsan. De Gábor szeretett – legalábbis azt hittem.

Aztán egy nap rájöttem: nem vagyok boldog tanárként. A gyerekek szerettek, de a rendszer, a papírmunka, az állandó stressz felemésztett. Mindig is szerettem festeni. Kislány koromban is ecsettel a kezemben álmodoztam arról, hogy egyszer kiállításom lesz Budapesten. Egy nap összeszedtem minden bátorságomat és bejelentettem Gábornak: felmondok az iskolában. Próbálkozom a festészettel.

Először csak csend volt. Aztán Gábor azt mondta: „Ha ez boldoggá tesz…” De amikor Margit néni megtudta, kitört a vihar.

– Miből fogtok élni? – kérdezte minden alkalommal.
– Mi lesz majd az unokákkal? Egy művész nem tud családot eltartani!

A barátnőim szerint bátor vagyok. Az anyám szerint felelőtlen. A testvérem szerint bolond. De én csak azt akartam, hogy végre önmagam lehessek.

Az első hónapok nehezek voltak. Kevés pénzünk volt, Gábor fizetése tartotta fenn a háztartást. Próbáltam képeket eladni online, piacokon árultam festett bögréket és vászontáskákat. Néha sikerült egy-egy megrendelés, de legtöbbször csak Margit néni gúnyos pillantása jutott osztályrészül.

Egy este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ingerült.

– Anna, ezt nem csinálhatjuk így tovább – mondta.
– Mire gondolsz?
– Anyámnak igaza van. Nem élhetünk egyik napról a másikra! Én dolgozom látástól vakulásig, te meg… festesz.
– Ez fontos nekem! – kiáltottam rá.
– És nekem? Nekem mi fontos? – kérdezte vissza.

Aznap este külön ágyban aludtunk először.

A következő hetekben egyre kevesebbet beszéltünk egymással. Margit néni minden hétvégén átjött – hozott főtt ételt, kitakarított helyettem (legalábbis szerinte), és minden alkalommal odasúgta Gábornak: „Megérdemelnél valaki mást.”

Egy nap Gábor bejelentette: elköltözik egy időre az anyjához. „Csak amíg tisztázom magamban a dolgokat” – mondta.

Ott maradtam egyedül a lakásban, a félbehagyott vásznaimmal és a Margit néni által gondosan elpakolt edényekkel. Hetekig csak festettem és sírtam felváltva. Az anyám hívogatott: „Gyere haza vidékre!” De nem akartam feladni mindent.

Egyik este csöngettek. Margit néni állt az ajtóban.

– Anna, beszélnünk kell – mondta szokatlanul csendesen.
Beengedtem.
– Tudod… én csak azt akartam, hogy Gábor boldog legyen – kezdte.
– És szerinted én nem teszem boldoggá? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.
– Nem tudom… Talán túl sokat vártam tőled is, tőle is… De most látom: mindketten szenvedtek.

Aznap este először beszélgettünk őszintén. Elmondtam neki az álmaimat, ő pedig a félelmeit: hogy elveszíti a fiát, hogy magányos lesz öregen.

Gábor végül visszajött pár hét múlva. Nem lett minden tökéletes – sőt, talán sosem lesz –, de legalább már beszélgetünk egymással. Néha még mindig érzem Margit néni tekintetét a hátamon, de már nem félek tőle annyira.

Most itt ülök a félhomályos szobában, ecsettel a kezemben és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet egyszerre önmagunkat adni és megfelelni másoknak? Vagy mindig választanunk kell?

Ti mit gondoltok? Meg lehet menteni egy családot akkor is, ha az álmok más irányba húznak minket?