Zöld szemmel: A mostohaapám kegyeiért vívott harcom a húgom esküvőjén
– Miért mindig csak Lilla? – csattantam fel, miközben anyám a nappali asztalnál ült, kezében a húgom esküvői meghívójával. A szoba tele volt virágokkal, szalagokkal, és a levegőben ott lebegett az ünnepélyes izgalom – csak én éreztem magam kívülállónak.
Anyám rám nézett, fáradtan sóhajtott. – Ne kezdjük újra, Anna. Tudod, hogy mindkettőtöket szeretjük.
De én már nem hittem neki. Gyerekkoromban, amikor még azt hittem, hogy Tamás az igazi apám, minden egyszerűbb volt. Aztán tizenkét évesen megtudtam az igazat: az apám elhagyott minket, amikor még totyogó voltam, és Tamás csak később lépett be az életünkbe. De sosem éreztem különbséget – egészen mostanáig.
A húgom, Lilla, mindig is a család szeme fénye volt. Szőke haja, kék szeme, örök mosolya – mindenki szerette. Én inkább csendes voltam, barna hajjal és szemmel, mindig könyvvel a kezemben. Tamás mégis mindig kedves volt hozzám – vagy legalábbis azt hittem.
Az esküvő előtti hetekben azonban minden megváltozott. Tamás minden percét Lillának szentelte: együtt választották ki a zenekart, együtt mentek tortát kóstolni, sőt még a menyasszonyi ruhát is ő segített kiválasztani. Engem csak akkor keresett, ha valami apróságot kellett elintézni: „Anna, elhoznád a virágokat? Anna, tudnál segíteni a vendéglistával?” Mintha csak egy asszisztens lennék.
Egyik este, amikor Lilla már elment aludni, Tamás a konyhában ült egy pohár borral. Odamentem hozzá.
– Tamás… beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
Felnézett rám, arca fáradt volt. – Persze, Anna. Mi bánt?
– Úgy érzem… mintha nem is számítanék. Mintha csak Lilla lenne fontos neked.
Sokáig hallgatott. – Ez nem igaz. Mindkettőtöket szeretlek.
– Akkor miért érzem úgy, hogy csak neki jár a figyelmed? – kérdeztem remegő hangon.
Tamás letette a poharat. – Lilla most megy férjhez. Ez nagy dolog egy lánynak. Szeretném, ha minden tökéletes lenne neki.
– És nekem mikor lesz tökéletes valami? – suttogtam.
Nem válaszolt. Csak nézett rám azokkal a szürke szemeivel, amelyekben sosem láttam magamat visszatükröződni.
Aznap este sírva aludtam el. Anyám próbált vigasztalni: „Ne vedd magadra! Tamás csak izgul az esküvő miatt.” De én tudtam, hogy ez több annál. Ez mindig is így volt – csak most vettem észre igazán.
Az esküvő napján mindenki sürgött-forgott. Lilla ragyogott a fehér ruhájában, Tamás pedig büszkén vezette oltárhoz. Én a háttérben álltam, egyedül. A vendégek közül néhányan odajöttek hozzám: „Ugye te vagy Lilla nővére? Olyan csendes vagy ma!” Csak mosolyogtam és bólogattam.
A vacsora alatt Tamás odajött hozzám.
– Anna, jól vagy?
– Persze – hazudtam.
– Tudod… nagyon büszke vagyok rád is – mondta halkan.
De már nem hittem neki. A szavak üresek voltak.
Az este végén Lilla odajött hozzám.
– Anna… ne haragudj rájuk. Tudom, hogy fáj neked ez az egész. De én mindig számítok rád. Te vagy a legjobb nővér.
Elmosolyodtam, de belül üres voltam. Vajon tényleg csak ennyi vagyok? A jó nővér? Az örök második?
Azóta is gyakran gondolok erre az estére. Vajon hibáztathatom-e Tamást azért, mert nem tudott úgy szeretni, ahogy én vágytam rá? Vagy magamat kellene hibáztatnom azért, mert nem tudtam elfogadni azt a szeretetet, amit adott?
Ti mit gondoltok? Lehet valaha egy mostohagyerek igazán egyenrangú? Vagy mindig marad valami láthatatlan fal közte és a családja között?