Zsúfolt Élet: Egy Garzonban Négyen – Amikor Anyám Beköltözött

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, anya! – kiáltottam, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A konyha, ami inkább egy szűk sarok volt a garzonban, most még kisebbnek tűnt, ahogy anyám, Ilona, a bőröndjével az ajtóban állt. Gábor a kanapén ült, Marcell pedig a szőnyegen játszott a kisautóival, de mindannyian éreztük a feszültséget.

– Nincs hová mennem, Zsuzsa – mondta anyám csendesen, de a hangjában ott volt az a régi, ismerős makacsság. – A lakásomat elvitte a bank. Nem akartam terhet rakni rátok, de nincs más választásom.

Gábor rám nézett, mintha azt várná, hogy én oldjam meg ezt az egészet. De hogyan? Egyetlen szobánk volt: egy kihúzható kanapé nekünk, egy kiságy Marcellnek, és most valahogy még anyámnak is helyet kellett találni. A fürdőszoba ajtaja nyikorgott, amikor becsuktam magam mögött; ott sírtam ki magam először aznap este.

Az első éjszaka maga volt a rémálom. Anyám a földre terített matracon aludt, de egész éjjel forgolódott. Marcell sírt álmában – talán megérezte a változást –, Gábor pedig halkan sóhajtozott mellettem. Hajnalban már mindannyian ébren voltunk.

– Anya, mikor megy már el nagyi? – kérdezte Marcell reggelente egyre gyakrabban.

– Nem tudom, kicsim – válaszoltam mindig ugyanazzal a fájdalmas mosollyal.

A napok összefolytak. Anyám mindent meg akart oldani helyettem: főzött, takarított, de közben mindenbe beleszólt. – Zsuzsa, miért engeded Marcellnek, hogy ennyi csokit egyen? – kérdezte egyik délután. – Az én időmben ilyen nem fordulhatott volna elő!

– Az a te időd volt, anya! Most más világ van! – csattantam fel.

Gábor próbált közvetíteni, de ő is egyre feszültebb lett. Egy este, amikor Marcell már aludt, leült mellém a kanapéra.

– Zsuzsa, ez így nem mehet tovább. Szeretem anyádat, de ez… ez őrület. Nincs magánéletünk. Még beszélgetni sem tudunk rendesen.

– Tudom – suttogtam. – De mit tehetnénk? Nem hagyhatom az utcán.

Aztán jött a fordulópont: egy vasárnap délután anyám és Gábor összevesztek Marcell nevelésén. Anyám szerint túl engedékenyek vagyunk; Gábor szerint viszont anyám túl szigorú és rideg.

– Ilona néni, ez már nem az ötvenes évek! – mondta Gábor ingerülten. – Hagyja már élni ezt a gyereket!

Anyám arca elsápadt. – Én csak segíteni akarok! – kiáltotta könnyek között.

Aznap este mindannyian sírtunk. Marcell hozzám bújt: – Anya, miért kiabált mindenki?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak öleltem.

A következő napokban próbáltunk beszélgetni anyámmal. Elmondtam neki mindent: mennyire nehéz nekem is ez az egész helyzet; hogy szeretem őt, de szükségem van térre; hogy Marcellnek is kell nyugalom.

Anyám először hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Tudod, Zsuzsa, én sosem akartam terhet jelenteni neked. De most érzem csak igazán: mennyire nehéz lehetett neked is velem felnőni ebben a pici lakásban… Most mintha visszakaptam volna azt az időt.

Együtt sírtunk. Talán először értettük meg igazán egymást.

Végül kompromisszumot kötöttünk: anyám keresett egy albérletet a közelben egy régi barátnőjénél. Hetente többször átjön segíteni és játszani Marcellel, de esténként már csak mi hárman vagyunk otthon.

A lakás még mindig kicsi – de újra a miénk.

Néha elgondolkodom: vajon hány család él még így Magyarországon? Hányan szorulnak össze egyetlen szobában generációkon át? És vajon megtanulhatjuk-e valaha igazán elfogadni egymást ilyen közelségben?