„A család vagy a saját életem?” – Egy magyar nő története, amikor a férje anyja közbelépett
– Hogy képzeled ezt, Zsófi? – csattant fel az anyósom, miközben a leveseskanalat letette az asztalra. A családi ebédnél ültem, a férjem, Gábor mellettem, és éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. – Hogy lehet, hogy én utoljára tudom meg, hogy lakást akartok venni? – folytatta, hangja egyre élesebb lett.
A szívem hevesen vert. Gábor lesütötte a szemét, mintha hirtelen kisfiúvá zsugorodott volna. A sógornőim – Réka, Dóri és a legkisebb, Lilla – mind ott ültek, némelyikük már kárörvendő mosollyal. Az egész jelenet olyan volt, mintha egy rossz magyar sorozatban lennék statiszta.
– Anya, nem akartunk titkolózni – próbálta Gábor menteni a helyzetet. – Csak még semmi sem biztos…
– Dehogy nem! – vágott közbe Réka. – Zsófi már nézegeti az ingatlanokat! Tegnap is erről beszéltetek a konyhában.
A levegő megfagyott. Éreztem, hogy mindenki engem hibáztat. Pedig csak annyit akartam: végre saját otthonunk legyen. Hosszú évek óta albérletben laktunk Zuglóban, minden hónapban aggódva számoltuk ki, mire elég a fizetésünk. Én egy multinál dolgoztam, Gábor egy kisebb cégnél volt informatikus. Mindent félretettünk: nyaralás helyett lakásalap, új ruha helyett borítékba dugott tízezresek.
Gábor családja viszont más világ volt. A szülők vidékről költöztek fel a fővárosba még a rendszerváltás után, és azóta is úgy éltek, mintha mindenki mindenkinek tartozna valamivel. A testvérek között állandó volt a pénzmozgás: egyiknek elromlott az autója, másiknak be kellett fizetni az egyetemi tandíjat, harmadiknak babakocsi kellett. Gábor mindig segített – néha az én pénzemből is.
Sokáig tűrtem. Azt mondogattam magamnak: „Ez csak átmeneti. Ha lesz saját lakásunk, minden jobb lesz.” De most, hogy végre közel kerültünk az álomhoz, az anyósom mindent el akart venni tőlem.
– Zsófi, te csak magadra gondolsz! – szólalt meg Dóri. – Mi lesz velünk? Ha Gábor elköltözik innen, ki segít majd nekünk?
– Talán ideje lenne felnőni – szaladt ki belőlem halkan.
– Hogy mondtad? – kérdezte Lilla gúnyosan.
– Semmi…
Az anyósom ekkor felállt. – Gábor, beszélnünk kell! Most! – megragadta a karját és kivonszolta a konyhába. Az ajtó becsapódott mögöttük.
A nappaliban kínos csend lett. A sógornőim összesúgtak.
– Szerinted tényleg vesznek lakást? – suttogta Réka Dórinak.
– Persze! Zsófi mindig mindent elintéz magának. Mi meg maradunk itt anyával.
Éreztem, hogy forr bennem a düh és a tehetetlenség. Legszívesebben felálltam volna és elrohantam. De maradtam. Vártam Gábort.
Negyedóra múlva visszajöttek. Gábor arca sápadt volt.
– Menjünk haza – mondta halkan.
Az úton hazafelé egyikünk sem szólt egy szót sem. Otthon leültünk egymással szemben.
– Mi történt? – kérdeztem végül.
Gábor sokáig hallgatott. Aztán kitört belőle:
– Anyám azt mondta, hogy önző vagyok. Hogy nem gondolok a családra… Hogy ha elköltözöm tőlük végleg, akkor cserbenhagyom őket…
– És te mit gondolsz?
– Nem tudom…
– Gábor! Felnőtt férfi vagy! Nem élhetünk örökké másokért!
– De hát ők is mindig segítettek nekem…
– És meddig akarod ezt csinálni? Amíg meghalunk?
Gábor csak nézett maga elé.
Aznap este nem aludtam. Hajnalban hallottam, ahogy Gábor telefonál az anyjával a fürdőszobában. Suttogott, de minden szava pengeként vágott belém: „Nem tudom, anya… Igen… Majd megbeszéljük…”
Másnap reggel Gábor közölte:
– Szükségem van egy kis időre. Elmegyek anyámhoz pár napra.
– Ez most komoly?
– Igen…
Elment. Egyedül maradtam a kis albérletben, ahol minden tárgy közös életünk emlékét őrizte. Napokig nem jelentkezett. Próbáltam hívni, de nem vette fel.
Aztán egy hét múlva kaptam tőle egy üzenetet: „Beszélnünk kell.”
Találkoztunk egy kávézóban a Blahán. Gábor arca fáradt volt.
– Zsófi… Anyámnak igaza van. Nem tudom elengedni őket. Nem tudok kettészakadni…
– Akkor mit akarsz?
– Szerintem jobb lenne külön folytatni…
A világ megállt körülöttem.
– Váljunk el? – kérdeztem remegő hangon.
– Igen…
Nem sírtam ott helyben. Csak bólintottam és felálltam.
Az elkövetkező hetekben minden gépiesen zajlott: ügyvédhez mentünk, elosztottuk a megtakarításokat (az én számlámra is sok ment), visszaadtuk az albérletet. Gábor visszaköltözött az anyjához Újpestre; én ideiglenesen beköltöztem a barátnőmhöz, Katához.
A munkahelyemen próbáltam tartani magam, de minden ebédszünetben sírtam a mosdóban. Kata esténként főzött rám és próbált lelket önteni belém:
– Zsófi, te többet érdemelsz! Egy férfi, aki nem tud leválni az anyjáról… az sosem lesz igazán melletted!
Néha azt hittem, beleőrülök a magányba és igazságtalanságba. Hiszen én csak egy normális életet akartam! Saját otthont! Egy férjet, aki mellettem áll!
Közben Gáborról hírek jöttek: újra segíti a testvéreit pénzzel; Dóri most épp autót akar venni; Lilla beiratkozott egy drága tanfolyamra; Réka gyereket vár és már most kérdezgeti Gábortól: „Ugye majd besegítesz?”
Én pedig lassan összeszedtem magam. Újra elkezdtem lakásokat nézni – most már csak magamnak. Fél év múlva sikerült vennem egy kis garzont Kispesten hitelre és önerőből. Amikor először beléptem oda kulccsal a kezemben, sírtam örömömben és büszkeségemben.
Most itt ülök ebben a lakásban és visszagondolok arra az ebédre az anyósoméknál. Arra gondolok: vajon hány magyar nő él még ilyen árnyékban? Hányan várják hiába, hogy egyszer majd fontosabbak lesznek annál a családnál, ahonnan jött a férjük?
Érdemes volt ennyit küzdeni valakiért, aki sosem választott volna engem igazán? Ti mit tettetek volna az én helyemben? Vajon tényleg lehet boldog párkapcsolat ott, ahol mindig mások döntenek helyettünk?