A feleségem fia elfoglalta az életem – egy magyar férfi vallomása

– Te ezt most komolyan gondolod, Zsuzsa? – kérdeztem, miközben a szobám ajtajában álltam, és néztem, ahogy a feleségem fia, Gergő, épp a számítógépemet pakolja le az asztalról. – Ez az én szobám volt! Itt dolgozom, itt pihenek, itt vagyok otthon!

Zsuzsa a konyhából kiabált vissza: – Gergőnek most nagyobb szüksége van rá, Tamás! Felvették az ELTE-re, tanulnia kell. Te meg úgyis csak tévézel vagy netezel itt esténként.

A hangom elcsuklott. – És velem mi lesz? Hol leszek én?

– Majd berendezzük a nappali sarkát neked. Ott is elférsz – mondta Zsuzsa, mintha csak arról lenne szó, hogy hova tegyük a vasalót.

Gergő rám sem nézett. Már régóta éreztem, hogy nem kedvel. Tizenhét éves volt, amikor Zsuzsával összeházasodtunk, de csak most, húszévesen költözött hozzánk véglegesen, miután az apja új családot alapított. Az első hónapokban még próbáltam közeledni hozzá: elvittem meccsre, segítettem neki matekozni, de mindig csak egy-egy szóval válaszolt. Most pedig úgy pakolta ki a szobámat, mintha soha nem is lett volna az enyém.

– Gergő! – szóltam rá végül. – Megkérdezhettél volna legalább!

Vállat vont. – Anyával megbeszéltük. Neked úgyis mindegy.

Azt hittem, felrobbanok. De nem kiabáltam. Csak álltam ott, mint egy idegen a saját lakásomban.

Aznap este a kanapén ültem, körülöttem dobozokba pakolt könyveim és ruháim. Zsuzsa leült mellém.

– Ne haragudj, Tamás – mondta halkan. – Tudom, hogy nehéz. De Gergő most nagyon érzékeny időszakban van. Az apja elhagyta, új nője van… Nem akarom, hogy azt érezze, itt sem fontos.

– És én? – kérdeztem csendesen. – Én fontos vagyok?

Zsuzsa nem válaszolt rögtön. Csak megsimogatta a kezemet. – Kérlek, próbáld megérteni…

Értettem én. Mindig is alkalmazkodó típus voltam. A volt feleségemmel is ezért ment tönkre minden: sosem mondtam ki, ha valami bántott. Most is inkább magamba fojtottam a dühöt.

Másnap reggel Gergő már az új szobájában tanult. Zsuzsa kávét vitt be neki, és halkan beszélgettek. Én közben próbáltam dolgozni a nappali sarkában, de minden zaj zavart: a mosógép zúgása, Gergő telefonjának pittyegése, Zsuzsa főzése.

Ebédnél próbáltam szóba hozni:

– Nem lehetne legalább esténként visszakapnom a szobát? Csak hogy tudjak pihenni…

Gergő fel sem nézett a telefonjából. – Nekem is kell aludnom.

Zsuzsa rám nézett: – Tamás, ne kezdjük újra…

– Nem kezdem újra! Csak szeretném, ha nekem is lenne egy helyem ebben a lakásban!

– Mindannyiunknak alkalmazkodni kell – mondta Zsuzsa fáradtan.

Aznap este elmentem sétálni a Duna-partra. Néztem a vizet, ahogy hömpölyög Budapest alatt, és azon gondolkodtam: mikor lettem én másodrendű ebben a házban? Mikor lett fontosabb egy húszéves fiú kényelme az én életemnél?

A következő hetekben minden csak rosszabb lett. Gergő egyre több cuccot hozott fel: gitárt, súlyzókat, barátokat is áthívott tanulni vagy játszani. A szobám végleg elveszett. A nappali sarkában próbáltam élni az életemet: ott ettem, ott dolgoztam, ott aludtam. Ha vendégek jöttek, összepakoltam mindent egy dobozba.

Egy este Zsuzsa anyja is átjött.

– Hát Tamáska! Miért vagy ilyen levert? – kérdezte Ilonka néni.

– Nincs semmi baj – hazudtam.

– Ne mondd már! Látom én…

Zsuzsa gyorsan közbevágott: – Gergőnek most nehéz időszaka van. Tamás meg segít neki.

Ilonka néni rám nézett: – Hát azért magadra is vigyázzál! Egy férfinak is kell egy kis nyugalom.

Este Zsuzsa odabújt mellém az ágyban (ami most már csak egy kihúzható kanapé volt).

– Haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Nem haragszom… csak… nem érzem magam itthon.

– Ez csak átmeneti – ígérte. – Ha Gergő talál albérletet vagy barátnőt…

De hónapok teltek el így. Gergő nem keresett albérletet. Sőt: egyre inkább úgy viselkedett, mintha ő lenne az úr a házban. Egyik este szólt rám:

– Tamás! Halkabban kapcsolod be a tévét? Tanulok!

Vagy amikor szóltam neki, hogy vigye le a szemetet:

– Nem érek rá! Majd anya megcsinálja!

Zsuzsa mindig védte:

– Ne legyél vele ilyen szigorú! Még mindig nehéz neki…

Egyre többször gondoltam arra: mi lenne, ha elmennék innen? Van egy kis garzonlakásom Zuglóban, amit kiadok albérletbe. Talán visszaköltözhetnék oda… De szerettem Zsuzsát. Nem akartam feladni mindent csak azért, mert most nehéz.

Egyik este azonban betelt a pohár. Gergő barátai hangosan buliztak a szobámban (az ő szobájában…), én pedig kint ültem a konyhában egy pohár borral.

Zsuzsa bejött utánam.

– Ne nézz így rám! – mondta ingerülten. – Nem tudod elképzelni, milyen nehéz nekem két tűz között lenni!

– Dehogynem! – csattantam fel végre. – Csak azt nem értem: neked miért mindig Gergő az első? Én mikor leszek fontos?

Zsuzsa sírva fakadt.

– Sajnálom… De ő a fiam! Nem tudok másképp dönteni!

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Hajnalban felkeltem, összepakoltam pár ruhát és elmentem Zuglóba. Ott ültem egész nap egyedül a régi lakásomban.

Este Zsuzsa hívott:

– Haza fogsz jönni?

– Nem tudom…

Napokig nem beszéltünk. Végül Zsuzsa eljött hozzám.

– Szeretlek – mondta sírva –, de nem tudom feladni az anyaságomat semmiért.

– És én? Én mit adjak fel ezért a családért?

Most itt ülök ebben az üres garzonban és azon gondolkodom: hol van az egészséges határ alkalmazkodás és önfeladás között? Meddig lehet háttérbe szorítani magunkat azokért, akiket szeretünk? Vajon tényleg ezt érdemli egy férfi Magyarországon 2024-ben?