A ház, ami mindent megváltoztatott – Egy örökség ára

– Nem fogod elhinni, mit találtam anya szekrényében! – csattant fel Zsuzsa hangja a telefonban, miközben én még mindig a temetés utáni csendben ültem a régi lakásban. A szívem összeszorult, ahogy a testvérem izgatottságát hallgattam. – Egy végrendeletet, Eszter! És benne van, hogy a házat te kapod, nem mi ketten! – A hangja remegett az indulattól.

A levegő megfagyott körülöttem. Anyánk halála után azt hittem, legalább egymásra számíthatunk. Ehelyett most úgy éreztem, mintha valaki kihúzta volna a lábam alól a talajt. – Biztos vagy benne? – kérdeztem halkan, de Zsuzsa már letette.

Aznap este nem aludtam. A gondolataim anyám körül forogtak: vajon miért döntött így? Mindig azt mondta, hogy a család a legfontosabb. Akkor most miért választott engem? És mi lesz Zsuzsával?

Másnap reggel már ott álltam a vidéki ház előtt, amit mostantól hivatalosan is az enyémnek mondhattam. A kulcs hideg volt a kezemben, a kapu nyikorgott, ahogy beléptem. A kertben még ott állt anyám régi rózsabokra, amit minden tavasszal együtt metszettünk. A házban minden ismerős volt, mégis idegen: a falakon családi fotók, a konyhában az illat, amit gyerekkoromból ismertem.

– Mit keresel itt? – Zsuzsa állt mögöttem, karba tett kézzel, arcán harag és fájdalom keveredett.
– Ez most már az én házam – mondtam bizonytalanul.
– De miért? Mit tettem én, hogy engem kihagyott anya? – A hangja elcsuklott.

Nem tudtam mit felelni. Csak álltunk egymással szemben, két felnőtt nő, akik hirtelen újra kislányok lettek: ugyanazok a félelmek, ugyanaz a szeretetéhség.

A következő hetekben próbáltam rendbe tenni a házat és magamban is helyre rakni mindent. De Zsuzsa nem keresett. A család többi tagja is furcsán viselkedett: némelyikük irigykedve nézett rám, mások sajnáltak. A faluban is gyorsan elterjedt a hír: „Az Eszteré lett az egész!” – suttogták az asszonyok a boltban.

Egy este váratlanul becsöngetett hozzám Zsuzsa. Az arca sápadt volt, a szemei karikásak.
– Beszélnünk kell – mondta halkan.
Leültünk anyánk régi kanapéjára. Ő elővette egy borítékot.
– Ezt is megtaláltam – nyújtotta át. – Egy levél neked.

Reszkető kézzel bontottam fel. Anyám kézírása volt benne:
„Drága Eszterem! Tudom, hogy nehéz lesz ezt elfogadni, de úgy éreztem, neked kell ezt a házat továbbvinni. Zsuzsa mindig is városban akart élni, te viszont szeretted ezt a kertet, ezt a csendet. Kérlek, bocsáss meg nekem ezért a döntésért. Szeretlek mindkettőtöket. Anya.”

Zsuzsa sírni kezdett.
– Miért nem mondta el nekem is? Miért nem beszéltünk erről soha?
– Nem tudom – suttogtam. – Talán félt, hogy megbánt téged.
– Most mégis haragszom rá… és rád is! – fakadt ki.

Napokig nem tudtam feldolgozni ezt az egészet. Próbáltam Zsuzsával beszélni, de ő elutasított. Közben egyre több gond merült fel: a ház tetője beázott, a fűtés elromlott, pénzem alig volt. Az örökség nem csak ajándék volt: teher is.

A faluban sem volt könnyű beilleszkedni. A szomszédok eleinte kedvesek voltak, de amikor megtudták, hogy „a városi lány” örökölte meg a házat, többen hátat fordítottak. Egyedül csak Marika néni fogadott be igazán.
– Tudod, Eszterkém – mondta egyszer –, az emberek irigyek. De ne törődj velük! Ez a ház most már a tiéd. De ne feledd: egy ház csak akkor lesz otthon, ha szeretet van benne.

Próbáltam új életet kezdeni: kertészkedtem, felújítottam a régi bútorokat, néha vendégeket hívtam át. De minden este magányosan ültem le vacsorázni. Hiányzott anyám, hiányzott Zsuzsa.

Egy nap váratlanul levelet kaptam az önkormányzattól: valaki bejelentést tett ellenem, hogy „elhanyagolom” az ingatlant. Dühösen mentem át Marika nénihez.
– Ki lehetett ilyen rosszindulatú?
– Ne keresd az ellenséget kívül – sóhajtott –, néha közelebb van, mint hinnéd.

Aznap este Zsuzsa hívott fel.
– Te jelentettél fel? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem… de azt kívántam, bárcsak ne lenne ez az egész!
– Én sem akartam így…

A beszélgetés után rájöttem: mindketten elvesztettünk valamit anyánkkal együtt. Nem csak egy embert, hanem egy közös múltat is.

A hónapok teltek. A ház lassan otthonná vált számomra: megtanultam tüzet rakni, befőttet eltenni, barátokat szereztem a faluban. De Zsuzsa továbbra sem jött el hozzám.

Egy évvel később temetőbe mentem anyám sírjához. Ott találtam Zsuzsát is.
– Megbocsátasz nekem? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… De próbáljuk meg újra – felelte könnyes szemmel.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg megéri-e egy ház miatt elveszíteni azt az egyetlen testvért, aki maradt nekem? Vagy lehet újrakezdeni mindent ott, ahol minden darabokra hullott?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen örökséget? Vagy van olyan családi sérelem, amit soha nem lehet helyrehozni?