„A lányom harminc felett, de még mindig kamaszként él” – Egy magyar anya küzdelme a felnőtté válás határán

– Réka, mikor fogsz végre dolgozni menni? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett a fáradtságtól és az elfojtott dühömtől. A konyhaasztalnál ültem, előttem kihűlt kávé, mögöttem a lakás csendje, amit csak a lányom telefonjának pittyegése tört meg. Ő a kanapén feküdt, lábát felhúzta, a haját copfba kötötte, mint tizennyolc évesen.

– Anya, ne kezdjük már megint! – sóhajtott fel Réka, és fel sem nézett a képernyőről. – Most nincs kedvem erről beszélni.

Harminckét éves. Harminckét! És még mindig itthon lakik velem, mintha nem telt volna el az elmúlt tizenöt év. Néha úgy érzem, mintha egy időhurokban ragadtunk volna: ugyanazok a viták, ugyanazok az ígéretek, ugyanaz a reménytelenség.

Réka okos lány volt mindig is. Az ELTE-n végzett magyar szakon, piros diplomával. A tanárai imádták, mindenki azt mondta: „Ez a lány nagy dolgokra hivatott!” De amikor lediplomázott, mintha elvágták volna benne a lendületet. Először azt mondta, pihenni akar egy évet – „kiégtem, anya, szükségem van magamra”. Aztán jött a COVID, mindenki otthon maradt, ő is. De amikor mások visszatértek az életbe, ő maradt.

Elment néhány állásinterjúra, de mindegyik után csak legyintett: „Ennyi pénzért? Inkább maradok itthon.” Próbáltam finoman terelgetni: „Réka, nem lehet mindjárt igazgatóként kezdeni! Mindenki alulról indul.” De ő csak nevetett rajtam: „Te is egész életedben robotoltál a könyvelésen, anyu. Nem akarok úgy élni.”

Néha úgy érzem, mintha az én életem lenne számára a legjobb elrettentő példa. Egyedül neveltem fel őt – az apja már akkor lelépett, amikor Réka három éves volt. Mindent megtettem érte: különórákra járattam, nyaraltattam Balatonon, új ruhákat vettem neki akkor is, amikor nekem már csak turkálóra futotta. Azt akartam, hogy jobb élete legyen nálam. Most meg úgy érzem: talán túl sokat adtam neki.

A barátnőim már mind nagymamák. Az ő lányaik már férjhez mentek vagy legalábbis önállóak: van saját albérletük, dolgoznak, fizetik a számláikat. Réka viszont…

– Anya, veszel nekem egy új telefont? Ez már nagyon lassú – kérdezte múlt héten teljes természetességgel.

– Réka! Harminckét éves vagy! Nem vehetek neked mindent! – csattantam fel.

– Jó-jó… majd keresek valami akciósat – mondta sértődötten.

Aztán visszafeküdt a kanapéra és TikTokot nézett egész délután. Néha átjönnek hozzá barátnők – hasonlóan „elveszett” lányok –, és hajnalig nevetgélnek a szobájában. Másnap persze én takarítok utánuk.

Próbáltam beszélni vele erről. Egyszer leültettem:

– Réka, mi lesz veled? Mi lesz velem? Nem leszek örökké melletted! Mi lesz, ha egyszer meghalok?

– Ne beszélj már ilyeneket! – vágta rá idegesen. – Majd lesz valahogy.

De én tudom: nem lesz valahogy. Az élet nem vár senkire. A számlák jönnek minden hónapban: villany, gáz, közös költség. Még mindig én fizetem mindet. Néha azt érzem: nem is vagyok anya már, hanem egyfajta szolgáltató.

A családban is téma lett Réka helyzete. A nővérem, Kati néni egyszer félrehívott:

– Zsuzsa, te rontottad el! Mindent alá raktál ennek a lánynak! Ha egyszer kidobnád otthonról, megtanulná az életet!

– Nem tudnám megtenni… – suttogtam könnyes szemmel.

– Akkor ne panaszkodj! – mondta keményen.

De hogy dobhatnám ki? Hiszen ő az egyetlen gyerekem! Ha most elzavarnám… mi lenne vele? Mégiscsak az én felelősségem!

Aztán jött egy újabb fordulat: Réka bejelentette, hogy „influenszer” akar lenni.

– Anya, mostantól tartalomgyártó vagyok! – jelentette ki büszkén.

– És abból lehet élni? – kérdeztem óvatosan.

– Persze! Majd meglátod!

Azóta naponta készít videókat a szobájában: sminkelős tippek, „reggeli rutin”, „mit ettem ma”. Néha kap egy-egy ingyenes csomagot valami magyar kozmetikai cégtől – ilyenkor boldogan mutogatja nekem: „Látod? Már most sikeres vagyok!”

De pénz ebből még nem jön. Csak az álmok nőnek egyre nagyobbra.

A szomszédok is suttognak mögöttünk:

– Hallottad? Zsuzsa lánya még mindig otthon lakik…

Néha szégyellem magam emiatt. Máskor dühös vagyok rá: miért nem akar felnőni? Miért nem látja be, hogy az élet nem csak szórakozás?

Egy este aztán betelt a pohár. Fáradtan értem haza a boltból: két szatyorral cipekedtem fel a harmadikra. Réka épp videót vágott a laptopján.

– Segítenél kipakolni? – kérdeztem.

– Most nem érek rá… fontos dolgom van! – vágta rá.

Letettem a szatyrokat és sírva fakadtam. Ő csak nézett rám értetlenül.

– Anya… mi bajod?

– Elegem van! – kiáltottam. – Nem bírom tovább! Felnőtt nő vagy! Segítened kellene nekem! Nem vagyok már fiatal!

Aznap este először láttam rajta megrendülést. Csendben ült mellettem a konyhában.

– Sajnálom… tényleg… csak félek – mondta halkan.

– Mitől félsz?

– Hogy elrontom… Hogy nem leszek elég jó… Hogy kinevetnek majd valahol egy irodában…

Akkor értettem meg: talán nem csak lustaság ez nála. Talán tényleg fél az élettől. Talán én is hibás vagyok ebben: mindig mindent megoldottam helyette.

Másnap reggel azt mondta:

– Anya… lehet keresek valami részmunkaidős állást… Próbáljuk meg együtt?

Azóta is hullámvasút az életünk: néha lelkesedik, néha visszaesik. De legalább beszélünk róla.

Nem tudom, mi lesz velünk öt év múlva. Vajon sikerül-e Rékának megtalálni önmagát? Vajon én képes leszek-e elengedni végre?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell segíteni egy felnőtt gyereket? Hol van az önzetlenség és a túlzott anyai szeretet határa?