„A lányunk férje nem tudta eltartani a családját – segítettünk, de hálátlanok voltak”

– Már megint te hoztad a levest? – kérdezte Emese fáradt hangon, miközben az ajtóban álltam egy nagy szatyorral. A férje, Gábor, csak egy biccentéssel köszönt, aztán visszament a nappaliba, ahol a tévé hangosan szólt. A kislányuk, Lili, az asztal alatt játszott egy szakadt plüssmacival.

A szívem összeszorult. Minden alkalommal, amikor meglátogattam őket, ugyanaz a hideg légkör fogadott. Pedig én csak segíteni akartam. Amióta Emese férjhez ment Gáborhoz, minden megváltozott. Az elején még örültem, hogy végre megtalálta azt az embert, akivel boldog lehet. De Gábor sosem volt az a típus, aki igazán gondoskodni tudott volna a családjáról. Az állását elvesztette a járvány alatt, azóta alkalmi munkákból próbálták kihúzni hónapról hónapra.

Mi, a férjemmel, mindent megtettünk értük. Fizettük a villanyszámlát, vittünk nekik élelmiszert, amikor már csak pár kifli volt otthon. Néha még pénzt is adtunk, hogy Lilinek legyen új cipője vagy iskolatáskát vehessenek neki. De sosem kaptunk érte egy köszönömöt sem. Sőt, mintha minden segítségünkkel csak távolabb kerültünk volna tőlük.

Egyik este, amikor hazaértem tőlük, leültem a férjem mellé a konyhaasztalhoz.

– Szerinted miért ilyenek velünk? – kérdeztem csendesen.

– Talán szégyellik magukat – válaszolta Zoltán. – Vagy úgy érzik, hogy beavatkozunk az életükbe.

Nem értettem. Hiszen csak jót akartam! Mindig is ilyen voltam: ha Emese beteg lett gyerekkorában, egész éjjel virrasztottam mellette. Ha elesett az iskolában, én voltam az első, aki letörölte a könnyeit. Most pedig úgy érzem, mintha idegen lennék számára.

Egyik vasárnap délután váratlanul felhívott Emese.

– Anya, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Azonnal indultam hozzájuk. Amikor beléptem, láttam rajta a feszültséget.

– Anya… kérlek… ne hozz több ételt – mondta hirtelen. – Gábor nem szereti, ha mindig te segítesz. Úgy érzi… úgy érzi, hogy megalázod őt.

Leforrázva álltam ott.

– De hát… ha nem segítek, mi lesz veletek? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Megoldjuk valahogy – felelte Emese. – Szeretném, ha hinnél bennünk.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Úgy éreztem magam, mint akit kidobtak abból az életből, amit én magam építettem fel a lányomnak. Napokig nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem: tényleg túlzásba vittem volna? Tényleg elvettem tőlük az önállóság lehetőségét?

A férjem próbált vigasztalni.

– Néha el kell engedni őket – mondta halkan. – Meg kell tanulniuk saját lábra állni.

De hogyan engedjem el azt a gyereket, akit egész életemben óvtam?

Hetekig nem hallottam felőlük. Aztán egy nap Lili születésnapjára meghívtak minket. Félve mentem el; nem tudtam mire számítsak. Amikor beléptünk, láttam, hogy Emese és Gábor együtt főztek valamit – egyszerű paprikás krumplit –, de büszkén kínálták nekünk.

– Most mi főztünk nektek – mondta Gábor zavartan.

Leültem az asztalhoz és először éreztem azt, hogy talán tényleg hagynom kell őket saját maguk útját járni. De a szívemben ott maradt a fájdalom: vajon tényleg hálátlanok voltak? Vagy csak én nem tudtam elengedni azt az anyai szerepet, ami egész életemben meghatározott?

Most itt ülök a csendes lakásban és azon gondolkodom: hol van a határ segítés és beavatkozás között? Vajon tényleg jobb lett volna néha hátrébb lépni? Ti mit tennétek a helyemben?