A láthatatlan áldozat: Egy magyar nagymama vallomása

– Anya, ugye nem gond, ha ma is te hozod el Marcit az oviból? – hallottam a fiam, Gábor hangját a telefonban, miközben a konyhában épp a krumplipürét kavargattam. A háttérben a tévében ment a híradó, de már rég nem figyeltem. – Persze, Gábor, megoldom – válaszoltam automatikusan, ahogy mindig. Aztán letettem a telefont, és egy pillanatra csak álltam ott, a kanál a kezemben megállt a levegőben. Vajon mikor lett ez az életem? Mikor váltam láthatatlanná?

Hatvanöt éves vagyok. Egykor tanítónő voltam egy kisvárosi iskolában, szerettem a munkám, szerettem a gyerekeket. Aztán nyugdíjba mentem, és úgy gondoltam, végre lesz időm magamra: olvasni, kertészkedni, talán még festeni is megtanulok. De amikor Gáborék első gyereke megszületett, természetes volt, hogy segítek. Először csak néha-néha vigyáztam rájuk, aztán egyre többször. Mostanra már szinte minden nap nálam vannak: Marci, aki most hatéves, és a kicsi Lili, aki három.

A családomban mindenki úgy gondolja, hogy ez így van rendjén. „Te úgyis ráérsz”, mondja gyakran az anyósom is, amikor szóba kerül. A menyem, Zsófi hálásnak tűnik – legalábbis eleinte az volt –, de mostanra már természetesnek veszi, hogy én főzök ebédet, mosok rájuk, sőt még a házi feladatban is segítek. Néha úgy érzem magam, mint egy cseléd.

Egyik délután Marci hisztizni kezdett, mert nem engedtem meg neki, hogy csokit egyen vacsora előtt. – Te nem vagy az anyukám! – kiabálta rám könnyek között. Megálltam az ajtóban, és hirtelen olyan üresnek éreztem magam. Vajon tényleg csak ennyit jelentek nekik? Egy pót-anyuka?

Aznap este későn ért haza Gábor és Zsófi. Fáradtak voltak, alig szóltak hozzám. – Köszönjük, anya – mondta Gábor futólag –, holnap is tudsz jönni? Csak bólintottam. Aztán hazamentem a sötét lakásomba. Leültem az ágy szélére és sírtam. Nem tudom pontosan miért: a fáradtságtól, a magánytól vagy attól, hogy senki sem kérdezi meg tőlem, hogy vagyok.

Másnap reggel felhívott a barátnőm, Erzsi. – Gyere el velem a klubba! Ma lesz a festőtanfolyam első órája! – kérlelt. – Nem lehet – sóhajtottam –, vigyáznom kell az unokákra. Erzsi hallgatott egy pillanatig. – Tudod, Jutka is azt mondta múltkor: „A nagymama nem bébiszitter!” – mondta végül halkan.

Ez a mondat egész nap visszhangzott bennem. A nagymama nem bébiszitter… De akkor mi vagyok én?

Aznap este vacsora közben megpróbáltam beszélni Gáborral és Zsófival.
– Szeretnék néha egy kis szabadidőt magamnak – kezdtem óvatosan. – Tudjátok, most indul egy festőtanfolyam…
Zsófi sóhajtott. – Anya, nekünk tényleg nagyon nagy segítség vagy! Nem tudom, mihez kezdenénk nélküled…
– Értem én – mondtam –, de én is szeretnék valamit magamért csinálni.
Gábor csak legyintett: – Majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek… Most szükségünk van rád.

Ott ültem az asztalnál és úgy éreztem magam, mintha falnak beszélnék. A könnyeimet nyeltem vissza.

A következő hetekben egyre feszültebb lettem. Egyik este Lili belázasodott nálam. Felhívtam Zsófit: – Szerintem haza kéne vinni Lilkét…
– Anya, most tényleg nem tudunk érte menni! Holnap fontos megbeszélésem van! – vágta rá ingerülten.
Egész éjjel virrasztottam Lili mellett. Hajnalban néztem az alvó arcát és azon gondolkodtam: vajon miért érzem magam ennyire egyedül?

Egy hét múlva Erzsi újra hívott: – Gyere el legalább egyszer! Meglátod, mennyire feltölt!
Ezúttal igent mondtam. Titokban mentem el a tanfolyamra; két órára újra önmagam lehettem. Festettem egy képet: egy öreg fát rajzoltam le, amelynek ágai tele vannak madarakkal – de a fa törzse üres volt belülről.

Hazafelé menet elhatároztam: beszélek Gáborékkal.
– Anya, hol voltál? – kérdezte Gábor aggódva.
– Festeni voltam – feleltem határozottan. – És ezentúl minden csütörtökön oda fogok járni.
Zsófi arca elkomorult: – És akkor ki vigyáz majd a gyerekekre?
– Meg kell oldanotok nélkülem is – mondtam csendesen.

Hosszú csend lett. Gábor végül megszólalt:
– Nem akartuk, hogy rosszul érezd magad… Csak azt hittük, örülsz neki.
– Szeretem az unokáimat – mondtam –, de szeretném visszakapni egy kicsit önmagamat is.

Azóta minden csütörtök az enyém. Néha még mindig bűntudatom van emiatt – de amikor festek vagy Erzsiékkel nevetek a klubban, érzem: újra élek.

Vajon hány nagymama él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak? Ti mit tennétek a helyemben?