A megbékélés süteménye – Egy panelházi háború története
– Kati, esküszöm, ha a Feri bácsi még egyszer felkopog a seprűvel, én lemegyek és ráborítom a vödröt! – csattant fel Zoli, miközben idegesen törölgette le a sáros kutyalábnyomokat a linóleumról. A hangja remegett a dühtől, pólója csatakos volt az izzadtságtól, pedig kint március végi hideg este volt. Bundi, a keverék kutyánk, bűnbánóan húzta be fülét, és a bejárati ajtó előtt rágcsálta a gumi csirkét.
– Zoli, halkabban már, a gyerekek alszanak! – szóltam rá fáradtan, miközben a kanapén ülve próbáltam befejezni a kötött sapkát Dórinak. – És ne fenyegetőzz már folyton, nem kell rögtön háborút indítani. Majd beszélek Feri bácsival, hátha megérti végre.
– Megérti? – Zoli ledobta a rongyot a vödörbe. – Tegnap is azt ordította a lépcsőházban, hogy Bundi „büdös” és „tönkreteszi a muskátliját”! Kati, a kutyánk még csak nem is megy oda az ő virágaihoz!
– Tudom – sóhajtottam. – De ő ilyen. Egyedül él, nincs más dolga, csak minket figyelni. Ha most mi is ellenségesek leszünk, sose lesz nyugtunk. Sütök neki egy almás pitét, hátha meglágyul.
Zoli csak legyintett. – Ha még egyszer feljelent minket a közös képviselőnél, én tényleg nem tudom, mit csinálok.
A családunk – Zoli, én (Katalin), a tízéves Bence és a hétéves Dóri – öt éve lakik ebben az óbudai panelben. Amikor Bundit örökbe fogadtuk, azt hittük, csak örömöt hoz majd: közös séták, gyerekzsivaj. De Feri bácsi, az alattunk lakó nyugdíjas, már az első héten hadat üzent neki. Azóta minden nap egy újabb csata: kopogás, feljelentés, cetlik az ajtón.
Minden akkor kezdődött igazán, amikor egy reggel Bundi kiszökött a pórázról és végigrohant a lépcsőházon. Mire utolértem, Feri bácsi már ott állt az ajtóban, hóna alatt egy jegyzetfüzettel.
– Katalin! Ez a kutya tönkretette a muskátlimat! Három éve nevelem azt a virágot! Most meg minden csupa sár!
– Feri bácsi, nagyon sajnálom – próbáltam nyugodtan. – De Bundi mindig pórázon van. Biztos nem ő volt…
– Ne mondja már! Itt vannak a lábnyomok! És különben is: büdös van maguk miatt! Ha nem szedik össze magukat, megyek a közös képviselőhöz!
Becsuktam az ajtót és majdnem sírtam. Zoli persze rögtön felháborodott.
– Ez már üldözési mánia! A kutya nem is ugat odakint! Kati, beszélni kell vele komolyan!
– Nem kell – mondtam halkan. – Egyedül van. Sütök neki valamit.
Másnap megsütöttem az almás pitét. A lakásban fahéj illat terjengett. Remegő kézzel vittem le egy szeletet Feri bácsinak.
Az ajtó mögül steril rend és öreg bútorok illata áradt ki. A konyhaasztalon katonás rendben álltak a gyógyszerek és egy régi rádió szólt halkan.
– Feri bácsi… hoztam egy kis sütit…
– Süti? – gyanakodva nézett rám. – Hát jó… de attól még a kutya büdös marad! És reggel is ugatott!
– Bundi csak akkor ugat, ha valaki csenget. És mindig feltakarítunk utána…
– Majd meglátjuk… – morogta.
Este újabb cetli várt az ajtón: „Kérem összeszedni a kutya után! Zavarja a lakóközösséget!”
Zoli dühösen tépte le.
– Ez már tényleg háború! Most megyek le hozzá!
– Ne menj! – fogtam vissza. – Adjunk még egy esélyt. Ha nem változik semmi, majd én beszélek vele komolyan.
A hét végére minden elromlott. Feri bácsi minden nap felkopogott seprűvel, ha Bundi megmoccant. Újabb cetlik jelentek meg: „Kutyaszőr mindenhol!”, „Büdös van!”, „A muskátli tönkrement!” Egy este arra értem haza, hogy Feri bácsi épp centivel méri a sáros foltokat a lépcsőházban.
– Mit csinál? – kérdeztem fáradtan.
– Bizonyítékot gyűjtök! Ezek mind az ön kutyájától vannak!
– Feri bácsi… Bundi kicsi kutya… lehet, hogy valaki más hagyta ott…
– Majd eldönti az önkormányzat!
Hazamentem és sírva fakadtam. Zoli átölelt.
– Nem bírom tovább ezt az ellenségeskedést! A gyerekek is félnek már tőle!
Aznap este Bence odabújt hozzám.
– Anya… miért haragszik ránk Feri bácsi? Én szeretem Bundit…
Megszorítottam a kezét.
– Néha az emberek magányosak és mérgesek lesznek mindenre… De próbáljunk kedvesek maradni.
Másnap reggel Dóri egy rajzot készített: ő és Bundi virágokat locsolnak Feri bácsi muskátlijánál. A rajzot becsúsztattuk az ajtaja alatt egy újabb szelet pitével együtt.
Délután csengettek. Feri bácsi állt ott kezében a rajzzal.
– Ez… ezt tényleg Dóri rajzolta?
– Igen – mondtam halkan.
Sokáig hallgatott.
– Tudja… nekem sosem volt unokám. Néha csak szeretném, ha valaki rám is gondolna…
A hangja megtört volt. Akkor először láttam benne nem ellenséget, hanem magányos embert.
Azóta lassan változott minden. Feri bácsi néha megsimogatja Bundit az udvaron. Néha együtt locsolják Dórival a muskátlit. Persze néha még mindig morog valamiért – de már nem kopog fel seprűvel.
Néha azon gondolkodom: tényleg elég egy szelet sütemény vagy egy gyerekrajz ahhoz, hogy béke legyen két ember között? Vagy csak szerencsénk volt? Ti mit gondoltok: lehet-e így áthidalni generációs szakadékokat és szomszédsági háborúkat?