A sógornőm szerint nekünk kellene elkényeztetni az ő gyerekeit – egy magyar családi dráma belülről

– Zsuzsi, ugye ti is elhozzátok a gyerekeket a Tropicariumba? – kérdezte Ágnes, miközben a húslevesbe kanalazott. A hangja ártatlan volt, de a tekintete már rég nem. Tudtam, hogy ez nem kérdés, hanem utasítás. Az asztal körül mindenki elhallgatott. Gábor, a férjem, zavartan nézett rám. Az ő húga Ágnes, két gyerekkel – Bence és Lili – mindig megtalálja a módját, hogy ránk tolja a családi programokat.

Belül forrtam. Már megint! Minden hétvégén valami új ötlet: állatkert, mozi, játszóház. És persze mindig mi fizetünk mindent. Ágnes sosem mondja ki nyíltan, csak célozgat: „Jaj, de jó lenne, ha valaki elvinné őket!” vagy „Nekem most annyi dolgom van…” Gábor pedig – mert imádja az unokaöccsét és unokahúgát – mindig ugrik.

– Szerintem most hétvégén inkább pihennünk kellene – próbáltam halkan közbeszólni.

Ágnes rám nézett, mintha valami szentségtörést követtem volna el.

– Hát persze, te biztosan elfáradsz a munkában… De gondolj bele, milyen jó lenne a gyerekeknek! – mondta édes-mézes hangon.

Gábor zavartan piszkálta a krumplit.

– Majd megbeszéljük otthon – motyogta.

Hazafelé menet csend volt az autóban. Végül nem bírtam tovább:

– Gábor, meddig akarod ezt csinálni? Nem mi vagyunk Ágnes gyerekeinek a szülei!

– Tudom… De hát szeretek velük lenni. És Ágiék most nehéz helyzetben vannak.

– Igen, de ez már nem segítség, hanem kihasználás! – fakadtam ki. – Miért nem mondod meg neki?

Gábor csak sóhajtott. Otthon aztán újra előjött a téma. Hetekig ment ez így: Ágnes újabb és újabb ötletekkel állt elő, Gábor pedig próbált mindenkinek megfelelni. Én egyre feszültebb lettem. Nem csak a pénz miatt – bár az sem volt mindegy –, hanem mert úgy éreztem, sosem leszünk igazán önálló család.

Aztán jött az igazi fordulat: pozitív lett a terhességi tesztem. Amikor megmutattam Gábornak, sírt örömében.

– Végre! Saját családunk lesz! – ölelt át szorosan.

Ágnes reakciója azonban letaglózott. Amikor megtudta, hogy babát várok, felhívott:

– Gratulálok… De akkor most már végképp nem lesz időtök az én gyerekeimre? – kérdezte gúnyosan.

– Ági, nekünk is jogunk van saját élethez! – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta fojtogattam magamban.

– Persze… Mindenki csak magára gondol! – csattant fel. – Azt hittem, család vagyunk!

Ezután napokig nem beszéltünk. Gábor is feszült volt. Egyik este hazaért, és ledobta magát a kanapéra.

– Szerinted tényleg rossz testvér vagyok? – kérdezte halkan.

– Nem vagy rossz testvér. De néha határt kell húzni. Ha mindig mindent megteszel Ágiért, sosem tanulja meg önállóan megoldani a problémáit.

Gábor bólintott. Másnap reggel Ágnes váratlanul megjelent nálunk. A gyerekekkel együtt.

– Gábor, elvinnéd őket ma moziba? Nekem sürgős dolgom van! – mondta úgy, mintha mi lennénk a bébiszitter szolgálat.

Gábor végre összeszedte magát:

– Ági, most nem tudom elvinni őket. Zsuzsi babát vár, és szeretném vele tölteni a napot.

Ágnes arca eltorzult.

– Hát persze! Most már csak rá gondolsz! És az én gyerekeim? Nekik nincs joguk boldog gyerekkorhoz?

– De van – válaszoltam halkan –, de ezt elsősorban neked kell biztosítanod nekik.

Ágnes felkapta Bence kezét:

– Gyertek, megyünk! – és kiviharzott az ajtón.

Aznap este Gábor sokáig ült némán. Végül megszólalt:

– Lehet, hogy elveszítem a húgomat?

– Ha csak addig voltatok jó testvérek, amíg mindent megtettél neki… akkor talán sosem volt igazi testvéri szeretet köztetek – mondtam ki nehezen.

A következő hetekben Ágnes mindenhol panaszkodott rólunk: anyósomnak, közös barátoknak. Üzeneteket kaptam Facebookon: „Szégyelld magad! Elfordítod Gábort a családjától!”

De én már nem akartam visszalépni. A saját családunkat akartam védeni. Egy este Gábor elővette egy régi füzetet: felírta benne az összes programot és ajándékot, amit az elmúlt két évben Ágnes gyerekeire költöttünk. Döbbenetes összeg jött ki.

– Ezt nem folytathatjuk így – mondta határozottan.

Aztán történt valami váratlan: Bence és Lili egy kézzel készített rajzzal jelentek meg nálunk. „Szeretünk titeket!” – írták rá nagy betűkkel. Megöleltem őket. Nem ők tehetnek semmiről.

Ágnes azonban továbbra is rideg maradt. Egy nap mégis felhívott:

– Sajnálom… Talán tényleg túl sokat vártam el tőletek. Csak annyira nehéz egyedül… Néha úgy érzem, összeroppanok.

Hosszú beszélgetés lett belőle. Elmondtam neki mindent: hogy mennyire szeretjük Bencét és Lilit, de hogy nekünk is szükségünk van saját életre és határokra.

Azóta lassan javul a helyzet. Már nem várja el automatikusan a segítséget – néha kérdez, néha köszönetet mond. És én is megtanultam: néha nemet mondani nem önzés, hanem szeretet önmagunk iránt is.

Most már tudom: egy család akkor működik jól, ha mindenki felelősséget vállal a saját boldogságáért is. És ha néha nemet mondunk egymásnak – attól még szerethetjük egymást igazán.

Vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt? Várom a véleményeteket!