A szívem naplója – Egy elengedés története vidéken

– Ezt nem teheted, Anna! – csattant fel a hangom, ahogy a kulcsot elfordítottam a régi, nyikorgó ajtóban. A kezem remegett, mintha a ház is visszatartana. Mögöttem apám fényképe a falon, előtte a bőröndöm, benne csak néhány ruha és egy doboz gyertyacsonk. A konyhából égett zsír szaga szivárgott ki – mintha anyám még mindig ott főzne.

A húgom, Zsuzsa, a verandán állt, karba tett kézzel. – Ha most eladod ezt a házat, soha többé nem lesz hova visszajönnünk. Gondolj már bele! Ez volt a nagymamáé, az anyáé, most meg csak úgy… – A hangja elcsuklott.

– Zsuzsa, nincs más választásom. Egyedül vagyok Pesten, a fizetésem épphogy elég az albérletre. Nem tudom fenntartani ezt a házat is. Te sem jössz ide, csak karácsonykor! – próbáltam higgadt maradni, de minden szóval egyre jobban összeszorult a torkom.

A ház üres volt. A falak repedeztek, a padló nyikorgott minden lépésnél. A kertben már csak néhány száraz bodzaág hajladozott. A szomszéd, Marika néni, áthajolt a kerítésen.

– Elmentek végleg? – kérdezte halkan.

– Úgy néz ki… – feleltem. – Tud valakit, aki venne egy ilyen öreg házat?

– Itt mindenki csak eladni akar. Senki sem jön vissza… – sóhajtott.

Bementem a konyhába. A hűtő még mindig zúgott, mintha nem tudná, hogy már nincs kinek hűtenie. Az asztalon egy régi bögre állt: „A világ legjobb anyukája”. Megszorítottam. Anyám emléke mindenhol ott volt: a függönyben, amit ő varrt; a faliórában, ami mindig öt percet késett; a szekrényben hagyott kötött pulóverekben.

A nappaliban leültem az öreg fotelbe. Elővettem a telefont, hogy felhívjam az ingatlanost. De nem ment. Valami visszatartott. Talán az emlékek? Vagy az a bűntudat, amit Zsuzsa szavai ébresztettek bennem?

Gyerekkoromban minden nyarat itt töltöttünk. Apám hajnalban ment ki kaszálni, anyám palacsintát sütött nekünk reggelire. Este együtt néztük a csillagokat a kertből. Akkor még azt hittem, ez örökké tart.

Aztán apám meghalt egy téli napon. Anyám magába zárkózott. Évekig csak árnyéka volt önmagának. Én Pestre menekültem tanulni, Zsuzsa férjhez ment egy debreceni fiúhoz. A ház lassan kiürült.

Most pedig itt ülök, és azon gondolkodom: tényleg el kell engednem mindent? Vagy csak azt hiszem, hogy így könnyebb lesz?

A padlásra indultam. Mindig féltem onnan – sötét volt és dohos, pókhálók lógtak mindenhol. De valami most húzott felfelé. Talán egy utolsó búcsú.

A lépcső recsegett alattam. Fent poros ládák sorakoztak: karácsonyi díszek, régi tankönyvek, apám szerszámosládája… És egy kopott füzet, aminek sarkán halványan ott állt: „Erzsébet naplója”.

Anyám kézírása volt. Kinyitottam. Az első oldalon egy dátum: 1987. június 12.

„Ma megszületett Anna. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire lehet szeretni valakit.”

A szemem megtelt könnyel. Lapozni kezdtem.

„Ma veszekedtünk Istvánnal (apámmal). Azt mondta, túl sokat aggódom Annáért. De hát hogyan ne aggódnék? Olyan törékeny…”

„Zsuzsa ma először mondta ki: anya.”

„István beteg lett… félek.”

A napló vége felé egyre rövidebbek lettek a bejegyzések.

„Ma Anna elköltözött Pestre. Üres lett a ház.”

„István már nincs velünk.”

„Néha úgy érzem, csak a ház tart még életben.”

Letettem a naplót az ölembe és zokogni kezdtem. Hirtelen minden haragom és bűntudatom egyszerre tört rám: miért nem jöttem gyakrabban? Miért hagytam anyát egyedül? Miért akarom most eladni azt az egyetlen helyet, ami neki mindent jelentett?

Lépéseket hallottam mögöttem – Zsuzsa jött fel.

– Mit találtál? – kérdezte halkan.

– Anyu naplóját… – mutattam fel remegő kézzel.

Ő is leült mellém.

– Olvassuk együtt? – kérdezte.

Bólintottam. Felolvastam neki néhány sort. Együtt sírtunk és nevettünk az emlékeken.

– Tudod mit? – szólalt meg végül Zsuzsa. – Tartsuk meg ezt a házat! Nem kell minden hónapban itt lennünk… de legyen hova hazajönni néha! A gyerekeinknek is jó lesz majd egyszer.

– És miből tartjuk fenn? – kérdeztem keserűen.

– Majd összedobjuk! Vagy kiadjuk nyáron turistáknak… annyi pesti akar mostanában vidékre menni pihenni! – próbált viccelődni.

Elmosolyodtam. Talán tényleg van más út is.

Aznap este utoljára aludtam anyám ágyában. Hajnalban madarak csivitelésére ébredtem – ugyanarra a hangra, amire gyerekként is mindig.

Reggel Marika néni átjött friss kaláccsal.

– Látom, mégis maradtok? – kérdezte cinkosan.

– Még nem tudjuk… – feleltem mosolyogva.

Aznap délután Zsuzsával együtt rendbe tettük a kertet. Megmetszettük az öreg bodzabokrot, összeszedtük az avart. Este leültünk a verandára teázni.

– Anna… szerinted anyu megbocsátott volna nekünk? Hogy annyit voltunk távol? – kérdezte Zsuzsa halkan.

Sokáig hallgattam.

– Szerintem igen. Ő is tudta: néha menni kell ahhoz, hogy vissza tudjunk jönni…

A napló ott maradt az asztalon közöttünk. Már nem volt titok – inkább hidat jelentett múlt és jelen között.

Most itt ülök újra Pesten, de már nem érzem magam gyökértelennek. Tudom: van hova hazamennem. És talán egyszer majd én is írok egy naplót… hogy az én lányom is megtalálja majd egyszer.

Vajon tényleg el kell engedni mindent ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni? Vagy épp az emlékek tartanak meg minket embernek? Ti mit gondoltok erről?