Aki büntetni akart, végül mindenkit elveszített – Egy magyar férfi története a család, önzés és magány útvesztőjében

– Zsuzsa, hol van már az a vacsora? – kiáltottam be a konyhába, miközben a tévé előtt ültem, és a Fradi meccset bámultam. A hangom éles volt, türelmetlenebb, mint általában. Zsuzsa nem válaszolt azonnal. Csak a fazék csörgését hallottam, aztán halkan, de határozottan visszaszólt:

– Ha éhes vagy, Tamás, főzz magadnak. Nekem még el kell küldenem két e-mailt a főnökömnek.

Ez volt az a pillanat, amikor először éreztem: valami végleg megváltozott köztünk. Régen Zsuzsa mindig mosolyogva várta, hogy hazaérjek a munkából. Mostanában viszont később jött haza, fáradt volt, ideges, és egyre többször szólt vissza. Azt mondta, túl sok a munka az új pozícióban a bankban. Én csak legyintettem: „Persze, persze… minden nő ezt mondja, ha már nem akar főzni vagy mosni.”

A lakótelepi lakásunkban egyre sűrűbb lett a csend. A kisfiunk, Marci is mintha visszahúzódóbb lett volna. Néha már őt is az óvónő vitte haza délutánonként, mert Zsuzsa későig dolgozott. Én? Én nem mentem érte. „Az anyja dolga” – gondoltam magamban. Nekem elég volt az egész napos robot az építőiparban.

Egy este Zsuzsa leült mellém.
– Tamás, beszélnünk kell. Nem bírom egyedül. Segítened kellene többet itthon.
– Mégis mit? – vágtam vissza. – A polcok fent vannak, a csap nem csöpög. Mit akarsz még?
– Hogy néha főzz vagy mosogass. Hogy vidd el Marcit az oviba vagy hozd haza. Hogy ne csak ülj és várd a vacsorát.

Felnevettem gúnyosan.
– Ez nem férfimunka! – mondtam. – A nagyapám sem főzött soha!

Zsuzsa csak nézett rám, aztán felállt és becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját. Aznap este először aludtunk külön.

A következő hetekben minden csak rosszabb lett. Zsuzsa egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet beszélt velem. Marci is mintha kerülte volna a tekintetemet. Anyósom kezdett el segíteni: ő vitte haza Marcit az oviból, ő főzött néha ránk is.

Én pedig… egyre dühösebb lettem. Úgy éreztem, Zsuzsa már nem tisztel engem férfiként. Hogy elvette tőlem azt az életet, amit megszoktam. Egyik este odavágtam neki:
– Ha ennyire fontos neked a munka, akkor majd meglátod, milyen az élet nélkülem!

Nem válaszolt. Csak összepakolta a laptopját és bement dolgozni a hálóba.

Egyik pénteken munka után beültem sörözni a kollégákkal. Ott volt Éva is, a könyvelésről – mindig kedvesen mosolygott rám. Aznap este különösen figyelmes volt velem.
– Fáradtnak tűnsz, Tamás – mondta halkan.
– Otthon mindenki csak követel tőlem – panaszkodtam neki.
– Nálam mindig van meleg vacsora – kacsintott.

Nem kellett több. Néhány hét múlva már rendszeresen nála vacsoráztam – és nem csak vacsoráztam. Éva elvált volt, egyedül nevelte a lányát, de mindig volt ideje rám. Dicsért, meghallgatott, főzött rám paprikás krumplit is.

Otthon közben minden szétesett. Zsuzsa már alig szólt hozzám. Egy este megint összevesztünk.
– Nem érdekel már ez a házasság! – kiabáltam.
– Akkor menj! – mondta fáradtan Zsuzsa. – De a lakást hagyd itt! A hitelt én fizetem évek óta.

Azt hittem, könyörögni fog majd, hogy maradjak. Hogy sírni fog vagy legalább dühöngeni. Ehelyett csak csendben összepakolta a ruháimat egy bőröndbe és letette az ajtó elé.

Éva lakásába mentem aznap este – de ott sem várt tárt karokkal.
– Tamás… én nem akarok újabb gondot magamnak – mondta komolyan. – Egyedül is nehéz nekem minden hónapban kijönni a fizetésből. Nem tudlak eltartani téged is.
– De… hát azt hittem… – hebegtem.
– Azt hitted, hogy majd anyáskodom feletted? Hogy én is főzök rád és mosok rád? Nem vagyok a feleséged!

Ott álltam az előszobában egy bőrönddel és egy összetört egóval.

Visszamentem anyámhoz vidékre pár hétre. Ott legalább kaptam meleg levest és tiszta ágyneműt – de anyám is csak sóhajtozott:
– Fiam, ezt te rontottad el… Zsuzsa rendes asszony volt.

A barátaim közül is sokan elfordultak tőlem: „Mit vártál? Hogy majd minden nő kiszolgál?” – kérdezte egyszer Laci barátom egy sör mellett.

Közben Zsuzsa rendezte az életét: előléptették még magasabb pozícióba; Marci boldogan járt úszni és zongorázni; anyósom pedig végre büszke lehetett rájuk.

Én pedig… ott ültem egy albérletben Kőbányán, egyedül néztem esténként a tévét és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért gondoltam azt, hogy minden jár nekem? Hogy csak azért, mert férfi vagyok, nem kell részt vennem a család életében?

Most már tudom: önzésből akartam büntetni Zsuzsát – de végül magamat büntettem meg legjobban.

Ti mit gondoltok? Van még visszaút onnan, ahol most vagyok? Vagy tényleg mindent elveszíthet az ember csak azért, mert nem tud változni?